(#1021) 2009. augusztus 02., vasárnap
(vasárnap, délután) Nem szoktam ilyen gyakran Ürömre menni, legalábbis azóta nem, hogy anyám halála után apán annyira maga alatt volt. Azóta nem fordult elõ hogy naponta mentem volna. Most vasárnap van, tegnap azaz szombaton voltam kint, most pedig megint a metrón ülök a Pöttyös utca meg az Árpád híd között valahol félúton... Ismét megyek Ürömre. Apám délelõtt felhívott. Mostanában ezek a telefonhívások mindig valami lényegtelen dologról szóltak, különösebben nem aggódtam (Era vette fel és õ szólt). Azért még eléggé emlékszem amikor azért hívott, mert hogy anyám meghalt... Nem jó emlék... Most is bennem volt ilyesmi, hát annál kevésbé örültem amikor elkezdte, hogy õ mondja el, nehogy mástól tudjam meg... Mit mondjak, jó kezdés :( A frászt hozza ilyenekkel az emberre!! Karamboloztak, de a lehetõségekhez képest megvannak. A részletek: délelõtt vásárolni voltak Marikával és Marika toyota-jával, valami bevásárlóközpont parkolójából jöttek kifelé, amikor a szembe sávba valaki, egy öreg renault-tal, fittyet hányva a záróvonalnak, elõzni tilos táblának, kielõzött és már nem tudott visszamenni, szembõl beléjük ment. Az ütközés ereje õket állítólag visszalökte a parkolóba. Marikának nem eset baja, az öregem azonban állítólag lefejelte a saját oldalán rendesen a szélvédõt, vérzett is szegény cudarul. Az öreg toyota persze totálkáros (annak látják), de a legeslegnagyobb szerencse az, hogy nekik (ezeken kívül) nem esett bajuk! Amikor apám ezt elmondta a telefonba, végig kellett gondoljam, hogy azonnal menjek-e ki, vagy csak késõbb vagy esetleg egyáltalán ne. Az elsõ nem tûnt szükségesnek, ahogy apám elmesélte nekik komoly bajuk talán nem lett. Az utóbbi kicsit barátságtalan dolognak tûnne, maradt ami lett, ebéd majd kis szunya és most megyek kifelé... Igaz, késõbb mint elsõre ígértem – reggel még úgy tûnt, más lesz a program – ezért három tájt felhívtam apámat aki megint szabadkozott, megint emlegette, ne menjek, felesleges. Marika is átvette a telefont és a szavaiból úgy vettem ki, azt hiszi hogy a dologért, hogy nem vigyázott az öregemre, felelõsnek tartom, Nem hinném hogy ilyen eszébe juthatna épp eszû embernek, egy ilyen baleset akármi vigyázással, elõrelátással, felelõséggel, óvatossággal ki nem védhetõ. Sajnos ezzel nincs mit tenni, a vakszerencsén múlik, mikor következik ilyen be ahogyan az is szerencse dolga, a vakvéletlen mûve hogy hogyan jön ki az ember egy ilyen balesetbõl, ha már az bekövetkezett... Úgyhogy most megint útban vagyok Ürömre, elõbb apámat akarom megnézni aztán ha csak valamit érdemben fel nem hoz ellene az öregem, meglátogatom Marikát is, lehet lelkileg ráférne a támogatás, biztos cudarul érzi magát (mindig így érzi az ember magát ilyen után, akárha nem is hibás benne, mint ahogyan most Marika sem tehet errõl). Kár, hogy olyan messze laknak egymástól, lesz egy jó nagy sétám megint Ürömön, de hát ez van.
Marika toyota-ja, miután 2009 augusztus 2-án, vasárnap délelõtt egy bevásárlóközpontból kifelé elkapta õket szembõl egy renault...
(kedd, reggel) Na, megvolt, voltam odakint... A fenti kép azt mutatja, ami a toyota-ból megmaradt. Azt hiszem, egy 22 éves kocsit már tényleg nem lesz érdemes megcsináltatni, arról nem is beszélve, hogy a másik fél biztosítása gondolom, az érdemi költségek töredékét fedezheti csak. Marika nagyon maga alatt volt, azt mondta, õ többet kocsit nem akar, õ többet vezetni nem fog. Nem tudom, hogyan alakul, nem tudom, lesz-e még kocsija – ez a legnagyobb piszokság benne, neki erre az öreg batárra futotta, most ezzel gyakorlatilag ezt is elvesztette – a másik meg majd csak lesz valahogy, remélem elmúlik nála ez a görcs és nem fog ennyire rettegni... (A helyében azt hiszem én is hasonlóan lennék...)
Vasárnap viszonylag késõn, háromnegyed hatra értem ki Ürömre. Elõbb az Ady Endre utcába mentem és igen nagy örömmel nyugtáztam, hogy apámnak szerencsére nincs nagyon komoly baja. Az arcán, pontosabban a homlokán kötés, ott fejelt bele a szélvédõbe, a térdén és a sípcsontján pedig zúzódás, na ezek sem néznek ki szépen, és kicsit sántít is miattuk. Szerencsére, és ez fontos, a kedvével nincsen baj, nincs letörve. Marika éppen akkor hívta amikor ott voltam; azt már telefonon is mondtam apámnak, amikor kint voltam neki is, hogy oda is el akarok menni. Délután mentem, akkor már apám Ady utcában volt, és nem voltam abban biztos, hogy ha csak apámhoz megyek, azt nem veszi-e barátságtalan gesztusnak. Amúgy is furdalta a lelkiismeret ahogyan kivettem a szavaiból (beszéltem délelõtt vele telefonon), úgy gondolja õ vagy õ is tehet a balesetrõl. Pedig nem, ahogy fentebb is írtam, errõl aztán végképp nem tehet.
Apám aztán átvitt a Rákóczy utcába, az öreg trabanttal mentünk át, hogy az milyen szûk kocsi! Marika nem volt valami fényesen, fõleg mert lelkileg nagyon megviselte õt ez a baleset. Aztán történt más is: amikor hazahúzta Karcsi, a nagyobbik fia a sérült toyotát, már náluk, az udvaron, elfeledkezett arról, hogy a két kocsi között ott van a vontatókötél, megbotlott benne és szegény olyan szerencsétlenül esett, hogy a bal csuklóját rendesen megütötte, vasárnap délután amikor láttam, rendesen be volt fáslizva. Remélem, hamar túl lessz a dolgon így, is úgy is. (Nem egészen értem, hogy miért nem kapott a helyszínelõ rendõrtõl jegyzõkönyv másodpéldányt; amikor a szürke szuzukimat törték össze akkor a rendõr természetesen a felvett jegyzõkönyv egy egy lapját a másiknak is, nekem is odaadta, szerintem most is kellett volna. Remélem, nem lesz abból gond, hogy ez most elmaradt!)
