(#1731) Ide_írd_a_posthoz_rendelt_pontos_dátumot
(álom: múlt vagy jövõ?) Nem szoktam leírni azt, hogy mit álmodok, és ennek nem csak az az oka hogy elfelejtem hanem leginkább az, hogy szerintem az álomnak semmi köze a jövõhöz, legfeljebb a múlthoz: nem több (igaz, nem is kevesebb) az álom, mint hogy a múlt emlékképeit, a valósakat és esetleg a képzelteket az agyunk megszabadulva alvás közben a tudat kontrolljától, mint egy elszabadult locsolótömlõ, véletlenszerûen csapkodva, ugrálva ide-oda, rendetlen és rendezetlen sorozatban újra összerakja. Érdekes módon sokszor nagyon is reálisak az álmok és meghökkentõ az is, hogy nem tapasztalt dolgok is felbukkannak ilyenkor. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy nem tapasztalt dolgok...
(nyugtalan) Este még meg akartam csinálni pár dolgot de elálmosodtam, és mint ahogyan mostanában sokszor, egészen kora reggelre, kettõre beállítottam az órát. Nem aludtam jól, fáj két napja a jobb vállam, a kezem emelni is problémás, nem tudom mi ez és nagyon remélem hogy hamar elmúlik. Kettõkor a telefon ébresztett, de ahogy már jó pár napja, most is: ami este annyira jó ötletnek tûnt, azaz hogy kora reggel kelek és a csendben nyugalomban legalább kétszer annyit meg tudok csinálni, az hajnali kettõkor az ágyban már nem volt olyan jó ötlet. Elõtt csak ötpercenként lenyomtam a telefont szundira, aztán egyszerûen késõbbre állítottam.
(üres terem) Kettõkor is azzal ébredtem , hogy valamit álmodtam és egészen pontosan tudtam mit, mostanra azonban elpárolgott: csak arra emlékszem hogy egy nagy, laminált padlós szobában, inkább teremben vagyok, elõl valahol az ablakok, csak a fényük látszik ide, magukat az ablakokat nem látom: érdekes, hogy ennek ellenére tudom hogy nagyon, nem is ablakok hanem inkább egész magasságú üvegezett ajtók és elõttük könnyû fehér függöny, amit a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül beáramló léghuzat mozgat. Odakint süt a nap, kora délelõtt lehet... A terem teljesen üres, a padló nagyon tiszta, csillog a szórt fényben. Nem egyszínû, a fa erezete, csomói teszik az egyébként telkesen sima, tükörsima és csillogó felületet tetszetõsebbé. Balra nekem, nem is messze egy kétszárnyú ajtó van, valami lánc biztosítja, ami igen jól jön most, mert kutyák akarnak bejönni, nem agresszívan de határozottan: nagy testû dobermannok akik erõszakosan tolakodóan kíváncsiak és soha sem tudhatom mikor vált a kíváncsiságuk támadásba, ezért nem akarom beengedni ezeket, hiába is szöszölnek neszeznek kaparnak az ajtónál. Jobbra nekem elõre a saját kutyáim vannak valahol a terem végében és azt fontolgatom, talán ki kellene azokat engedni... Még volt más is azt hiszem az álomban, de a többi eltûnt, felszívódott és nem is ébredéskor, mivel arra egészen határozottan emlékszem hoyg akkor még tudtam a részleteket, de utána eltûntek... Elfelejtettem...
(TV) Mivel felkelni nem akartam a vállam fájása miatt meg elaludni nem tudtam, bekapcsoltam a TV-.t és ezt-azt néztem: Discovery, NatGeo meg ami ezek mellet hasonló csatorna van... Mielõtt Era felrezzent volna, kikapcsoltam és megint elaludtam – elõtte szerencsére háromnegyed négyre azért beállítottam a telefonomat – és talán azért, mert a TV-t néztem – bár semmi hasonló, vagy majdnem semmi hasonló nem volt az adásban vagy talán mert már mélyen ekkor nem aludtam el, megint álmodtam, de ennek sokkal jobban megmaradtak a részletei...
(fel a parton) A tengerpartra emlékszem, de nem volt benne semmi tetszetõs, a színek sötétszürke, piszkos kék, fekete itt-ott – semmi ami vidám, harsány szín lenne. Az ég felhõs, a felhõk gyorsan futnak az erõs szélben, a felhõk piszkosfehérek, itt-ott fekete szegéllyel és nagyon alacsonyan vannak. Nem esik, de csak éppen hogy nem, a szél erõs, és a hullámzás is. A tenrerpart homokos kavicsos köves, salakos is talán, az biztos hogy süppedõs, a víz nincs messze, a távolban a felhõs ködös idõ miatt semmit sem lehet látni. Mögöttem valami bejárat, elsõre azt gondoltam hogy egy barlang bejárata és e gondolattal együtt jött az is hogy ha át- és felmegyek rajta – mögöttem szinte egybõl emelkedett a talaj a bejáratig és tudtam hogy után is folyamatosan és hogy valahova egy fentebbi síkságra vezet ki – szóval ha felmegyek rajta, a táj is szebb lesz és az idõjárás is barátságosabb... Hátat fordítottam a háborgó piszkosszürke víznek, a szélnek ami vízpermetet fröcskölt olykor meg az alacsonyan futó komor felhõket futtató égnek és elindultam felfelé befelé... Érdekes módon ahogy megfordultam már nem barlang bejárata volt elõttem hanem egy gyár: olyan régi, szocializmusbeli gyár ahol nagyon nagy a kosz, hatalmas a zaj és a rendetlenség is. Minden fekete volt, kosz rakódott mindenre nagyon vastagon, nem si az elmúlt hetekben de hónapokban, években. A tér egy üzemcsarnok volt, középen egy magasabb, két oldalt alacsonyabb hajóval, a kettõ csatlakozásánál a tetõn ablakok és elég kevés fény szûrõdött be ezeken, a poros levegõben a fénypászmák inkább kiemelték a félhomályt semmint akármit is megvilágítottak volna. Aztán elõre indultam és a gyárcsarnok helyett megint egy barlang, ami elõre és felfelé haladó járatával kissé, de csak kissé ijesztõ volt, a falak, elõre haladva kissé közeledtek egymáshoz de nem annyira hogy nyomasztó legyen. A problémát a talaj okozta: pont olyan laza törmelékes, hamuval és salakkal kevert volt mint a tengerparton, erre gondoltam ekkor hogy ez annak a folytatása. A talaj nem csak a laza állagával nehezítette az elõrehaladást, nehezítette bizony, elsüppedtem benne, de egyre meredekebb is lett, és amirko a végére értem a járatnak – érdekes, a falak és a mennyezet közeledtével a félhomály is sûrûbb lett de ezzel együtt is tudtam, hogy a járat vége közeleg – szóval ahogy a kijárat egyre közelebb lett, egyre meredekebbre kellett felkapaszkodni, és már csak úgy tudtam megmaradni ha a kezemmel is besegítettem ami persze mélyen elmerült a salakos kavicsos hamus vacakban! Nem voltam biztos benne, hogy felérek de tudtam – ez meglepett álmomban is – szóval tudtam hogy ez nem a valóság, hogy ez csak álom, de mint ha filmet néztem volna: egyszerre tudom, hogy nem vagyok benne és ezért komolyan nem kell aggódnom de ugyanakkor át tudom élni, bele tudom élni magam... Kíváncsian és érdeklõdve figyeltem magam miközben tudtam hogy ez álom de egészen reálisan beleéltem magam: kíváncsian, hogy vajon feljutok-e, hogy mennyit kell küzdenem hogy fel- és kijussak... Ahogy kapaszkodtam, közben teljesen koszos, mocskos lettem, de tudtam hogy odafent van tiszta víz, nem bántam nagyon. És tényleg: kijutottam, a talaj itt megint föld folt, keményre döngölt, kiszáradt, odébb már fû is nõt sõt pár méterre, talán valami út másik oldalán egy drótkerítés mögött egy játszótér, a kerítés mentén, mivel ott nem tudta a kertész rendesen lekaszálni, egészen magasra nõt a fû és a friss szép zöldet eleven piros, a szélben lengedezõ pipacsot tették még tetszetõsebbé, vidámabbá, nyárias hangulatúvá, egészen éles ellentéteként odalent a tengerparton vagy a gyárcsarnokban látott egyhangú komor szürkeség vagy a bezárt komor feketeség után...
(szûk ajtó) Miután felriadtam, kicsit még visszaaludtam... Akkor a naplót kellett írnom, valami osztálybizalmi vagy mi voltam – nem tanár, erre egészen biztosan emlékszem hanem tanuló, még inkább hallgató valami tanfolyam résztvevõje – és valami nyilvántartást vagy mit kellett körmölnöm. A csoporttársaimat nem láttam, de tudtam hogy a közelben vannak, aztán ki kellett menjek WC-re, és egy nagyon szûk, de egészen szûk kis ajtón tudtam csak mert hátrafelé ez vezetett egy lambériázott folyosóra. Az ajtó elég magas volt nekem de olyan szûk, hogy csak keresztbe fordulva fértem el, az ajtókeret egészen világos fa, frissen lakkozva, fényes... Meglett a WC, amíg keresgéltem arra gondoltam hogy az utolsó a hetedik (érdekes, erre emlékeztem, hetedik!) órát nem fogom végigszenvedni, egyszerûen ellógom, nem baj hogy igazolatlant adnak érte, hiszen úgyis mindjárt vége a tanévnek, még semmit, de egyetlen órát sem hiányoztam, mit számít egy óra ha mindjárt igazolatlan is... Azért az az eszembe jutott hogy hogyan fog kinézni ha pont én hiányzom – arra nem emlékszem hogy ez a „pont én” mit is akart jelenteni – de aztán egy vállrándítással elintéztem és indultam volna vissza, de nem találtam meg azt a nagyon keskeny ajtót: amin bementem visszafelé gyanús volt, mert kicsit szélesebb volt: egy másik folyosóra lyukadtam ki ami szintén lambériázott volt és tornacsarnokok nyíltak róla: éppen ketten a régi osztályomból, egyikük egy kosárlabdát egyensúlyozott, éppen bement az egyik tornaterembe: a másikuk ahogy éppen nagyon beszélgettek egymással, egy futó pillantást vetett rám. Nem érdekeltem, éppen csak érzékelte ez látszott rajta, hogy ott vagyok de nem törõdött velem, a társa aki a kosárlabdával dekázott, felém sem nézett. Én felismertem õket, de õk engem nem. Nem nagyon értem rá ezzel törõdni mert valamiért nagyon hamar vissza kellett érjek oda, ahonnan az imént kijöttem és egyre jobban kétségbeestem de aztán erõnek erejével legyûrtem a páni félelmet az eltévedéstõl, nagyon erõsen igyekeztem ésszerûen gondolkodni: amikor a nagyon szûk ajtón átjöttem, a WC nagyon közel volt, egyszerûen nem lehet hogy a visszaút hosszabb legyen és ahogy így végiggondoltam, meg is találtam megint ugyanazt a szûk ajtót...
Nem volt tovább: végleg felébredtem..
