(#936) 2009. június 20., szombat
Nóra szombaton igen nagyon korán kelt, nem szokott õ ilyet. Igazából akármikor is kell kelnie, roppant undok. Az még hagyján hogy nem ébred az ember jókedvvel, de miért kell undoknak, szemtelennek lennie ébredés után, ezt soha nem fogom megérteni. Ma mindegy, szombaton reggel éppen nem ébredt mogorván, sõt... Nagyon hamar összekapta magát, az egyetlen amit sajnáltam hogy nem reggelizett, de hát az õ korosztálya nem szokott (érdekes, a legtöbb ismerõsöm nem szokott, pedig suta, sánta nap szerintem ami reggeli nélkül indul). A Népligetnél találkozott Bogival, busszal mentek le Veszprémbe. Sokkal többet nem tudtam róla egész nap; a Várból töltöttem a telefonjára, mert megígértem (és mert nem akarom, hogy esetleg ezmiatt nem tudjon elérni ha el kell hogy érjen – na ez lehet hogy ez felesleges szülõi aggódás. A feltöltés biztos megérkezett, egy kukkot róla nem szólt, én meg nem akarok rákérdezni mert elég hülyén néz ki, olyan „tessék már megköszönni” kinézete van). Szóval elvoltak ezek szerint mert nem hívott, reggel vasárnap jött meg. Nem nagyon akart köszönni, aztán meg akármit mondtam neki nem volt jó: ha érdeklõdtem mi volt, azt mondta várjak majd késõbb... Aztán leült TV-t nézni és pár perc múlva mogorván kibökte hogy igen, köszöni jól volt... Na akkor meg már kellett volna kérdezni. Nem ismerem ki magam a leányomon, de hát azért kamasz hogy ne legyen kiismerhetõ... Majd elmúlik a kamaszkora is :) [Érdekes, az érettségin mondta az egyik diák anyuja, hogy régen olvasta valahol egy pszichológustól: türelmet kér hogy ne utálja meg a kamasz gyerekét – anyu azt mondta, akkor ez neki érthetetlen volt, na ez mára már egészen érthetõ neki... Mit mondjak, ma reggel amikor mogorva volt kisebbik leányom, nekem is...]
