(#938) 2009. június 22., hétfõ
Orsi tegnap felhívott. Nem szokott, csak ha akar valamit? Ha kell neki a kocsi – most nála van – vagy meg akar valamit beszélni. Mint kiderült, tegnap a csepp lelke háborgott, eléggé... Szombaton ment volna elsõ alkalommal az új beosztásban dolgozni, de valamiért nem ment – ez most hétfõn lesz soron... Úgy aggódik, ezek az õ szavai, mint ha még suliba járna és egy nehéz hétfõ állna elõtte... Hirtelen nagyon nem tudtam neki mit mondani – persze lehet, hogy nem is várt semmit, lehet hogy „csak” jólesett neki elmondani annak a veszélye nélkül hogy jól kiosztják õt megmondva neki a tutifrankót, anyja tipikusan ezt szokta vele. (Biztosan nem rosszindulatból, de ettõl még azt hiszem, nem nagyon vágyik erre). Hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak, mivel tudnék lelket önteni belé... Nagy hirtelen valami olyat találtam mondani, ne aggódjon, jól fog az elsülni. Mert hogy valóban lehet, jól sül el és lehet, sikeres lesz a mai napja és rendesen tud értékesíteni, akkor beválik... De lehet hogy nem, lehet hogy felsül vele, lehet de akkor sincs baj: lehet, hogy valahol várja õt egy másik munka, egy munka a ami csak neki van szánva de ami csak akkor lehet az övé ha ez a mostani mégsem sikerülne... A telefon nem nagyon személyes kommunikációs csatorna... Ritkán, talán soha nem éreztem még Orsival telefonon beszélve, hogy meghökkentette volna amit mondtam, most viszont pontosan ez volt a benyomásom... És mintha láttam volna, a vonal másik végén szélesen elvigyorodik és talán meg is könnyebbül az én anyányi, felnõttnek is gyerek nagy leányom... Remélem, sikerült belé lelket öntenem. Úgy gondolom, ráfért. Ez fontos. Ma nem lesz könnyû napja...
