(#1590) 2010. december 02., csütörtök
(úttörõ) Hétfõn és szerdán délután voltak az úttörõ foglalkozások. Baj, mert hoyg amióta az eszemet tudom, erre négy délután kellett, sõt volt év amikor plusz kettõ nap a következõ héten. Most elegendõ volt ennyi és még ezeken a napokon sem volt „teltház”, a tizennyolc fõs terem bõven nem telt meg. A hétfõi csoportjaim is tíz fõ körül voltak, de a tegnapi koradélutáni öt fõvel aztán tényleg a negatív csúcs volt. Igaz, havazott egész nap, lehet (ebben reménykedik az ember) hogy nem az érdeklõdés hiánya miatt maradtak el a diákok hanem „csak” mert pocsék idõ volt, nehezen jártak a hirtelen leesett vizes hó, ónos esõ miatt a jármûvek...
Ilona, az egyik titkárnõ kolléga aranyos volt: a helyettesítések miatt rohangásztam erõsen, és csak futtában kértem, ha Jutka (a mûhelyiroda adminisztrátor) hozza az úttörõk névsort, tegye az asztalomra. Ilona nem értette, hogy kerülnek ide úttörõk – sok éve ez a belsõ, munka elnevezése azoknak a csoportfoglalkozásoknak, amiket a most még nyolcadikos srácoknak tartunk akik érdeklõdnek iskolánk iránt, hátha méginkább kedvet tudunk csinálni nekik a sulinkhoz azzal, hogy a nyílt napok bemutatkozásán túl majdnem osztálytermi, tanórai szituációban is bemutatkozunk. Szóval ki kellett fejteni, mi is az az úttörõ foglalkozás :)
Szóval úttörõ foglalkozás... Most a kettesben tartottam nekik, nem akartam a sötétben hátramenni velük a 37-esbe, a kettes kicsit barátságosabb... A kettesben nincs annyi baj a gépekkel, a 37-esben harmaduk problémás... A srácok olyanok voltak mint évek óta mindig: nagyon gyerekek és estére már eléggé nem bírtak magukkal. Remélem, én viszont nem olyan voltam mint sok éve, remélem türelmesebb és biztosan interaktívabb: most egy PPT-t meg egy WEB lapot csináltattam meg velük, de ez csak ürügy volt arra, hogy szóba elegyedjek velük és ne érezzék kifaggatásnak. Erre is, arra is olyanokat írattam fel, tétettem ki, hogy: mi az amit magáról el tudna, szeretne mondani, mi az amit a mostani iskolájáról közzé tudna, érdemesnek tartana tenni, aztán hogy: miért éppen autószerelõ akar lenni és miért éppen a mi iskolánkat választaná...
A kérdés is meghökkentette a gyerekeket – ezek szerint ezt még nem tette fel nekik senki? A válaszon meg igen nagyon sokat törték a fejüket. Hangoskodtak, amíg azt meséltem el, mit miként csináljanak (egy ilyen esti szabadfoglalkozáson ezzel sokat nem tudok mit kezdeni, itt nem lehet de nem is szabad a klasszikus értelemben fegyelmezni): Eléggé elcsendesedtek azonban, amikor a feltett válaszokon kellett elgondolkodniuk :) A válaszok pedig érdekesek és elgondolkodtatóak: egyfelõl szinte senki sem „csakúgy” esett be ide, a legtöbben úgy hogy rokon, ismerõs már volt nálunk – éppen lehet, most is a tanulónk – azaz lehet akármilyen informatikai is korunk, a szájhagyomány ereje ma is elképesztõen erõs. Ezt is ki kellene használni, és a kilencedikeseket valahogyan szervezetten rávenni, a jobb tanulókat persze hogy jó hírünk menjen, hogy a régi sulijukban, az általános iskolájukban.
A másik: a motiváció egyfelõl teljesen bizonytalan („...mert szeretem az autókat!”), másfelõl egészen determinált, pl. amikor szülõ, valami rokon ilyen munkát végez, netán saját mûhelyen van. Az elõbbi teljesen bizonytalan, az utóbbi viszont arra utal, hogy akármi erõlködés is kétséges hatásfokú lehet a pályaválasztással kapcsolatban hiszen a családi indíttatás erõsen felül tud írni miden mást. Ami azonban lehet, nem is baj. Persze lehet, ennek mentén nem is általános iskolák nyolcadikosai osztályfõnöki óráin kellene az iskolát népszerûsíteni, hanem valahogy úgy, hogy az ilyen korú gyerekekkel rendelkezõ és ilyen szakmát végzõ dolgozókat, családjaikat kellene megkeresni. nem tudom hogyan – de biztosan sokkal célzottabb lehetne... (Iparkamarát megkeresni, autószervízeket, javítómûhelyeket, autókereskedõket ahol olyan korú férfiak dolgoznak akiknek ilyen iskoláskorú a gyereke...)
