(#2218) 2012. augusztus 04., szombat, 05 óra 33 perc
Korán akartam indulni, de aztán valamiért nem lett az olyan nagyon korai... Persze nincs nagyon sietni sehova sem, pont ezt szeretem ebben az évszakban. Kocsival megyek ki: ahogyan számolgatom, mivel nincs BKV bérletem, nem lenne sokkal olcsóbb metróval, sárga busszal sem.
A mûanyag locsolót a teraszon hagyom mindig, a kocsival csak a kertkapu elõtti kocsifeljárón állok meg, éppen csak belépek a locsolóért, bedobom hátra és megyek tovább, fel az Ady utcán, aztán balra majd az út végén nagyon meredeken fel, jobbra. A temetõ elõtti parkolóban állok meg, ritkán a temetõkapuba a kocsifeljáróra (ezt azt hiszem nem lenne szabad, de nem vagyok ott annyi ideig hogy útba lennék és nem i szólt még senki). A síron most nincs rajta a kõ, de sok az ültetett virág. Ennek egy részét, a muskátlit és a vinkát én ültettem, a többit Marika. Õ szórta meg a földet hánccsal is, ez biztosan jót tesz a locsolás után annak, hogy a forróságban a víz nem párolog el. Locsolás: három vagy négy locsolónyi víz kell, ehhez arrább kell gyalogolni a hordókig amit a keresztút nagy fái alá állítottak fel, ritkán viszont még feljebb, a vízcsapig. A másik sír is kap vizet...
Reggel még árnyékban van a kiskert, mire visszaérek a temetõbõl. A kocsit behozom az udvarra, de nem állok fel vele a terasz elé mert ott süti nemsoká' a nap. Játszóruha (ami ilyen kánikulában csak egy másik rövidnadrág), majd megyek kapálni, gyomlálni. Apám betegsége idején, a tanév végén nagyon elhanyagoltam ezt, a kiskert egyik felét teljesen elborítja a gaz, az esõk utáni puha földbõl viszonylag könnyen jön ki gyökerestõl, de még így sem egyszerû... A paradicsom hatalmasra terebélyesedett, a paprika nagyon szépen hajt, onnan minden gyomot kiszedtem (de ott a korábbi folyamatos kapálás miatt nem is tudott megfakadni komolyabban semmi) Egy korábbi vihar megdöntötte a paprikákat, szerencsére kárt a tövekben amúgy nem tett de össze-vissza állnak, ezért földet rátöltve azon egyengetni kell... Meg földet lazítani, kapálni is bár a vizes sáros földben ez nem egyszerû. A korábban palántázott paradicsom (egy része nálam nevelkedett, a másik fele Marikánál) hatalmasra hajtott mostanra, ezt fel kell kötözni: ehhez karókat keresek, madzagot, ollót. Aztán jön az ügyeskedés, melyik hajtást mennyire emeljem meg... Marikától kaptam még pár tõ paradicsomot késõbb is, ezeket elpalántáztam de sok jóra nem számítok, mert erõsen sárgulnak, talán ha egy vagy kettõ meg fog fakadni. A többi reménytelen, de ami megfakadt, az életrevalónak látszik, abból, igaz késõõszre, de még paradicsom is lehet mert virágokat találok rajtuk.
Majdnem délre jár már, amikorra a nap már a kiskertre süt, a forróság még erõsebb lesz, ez az amikor abba kell az ottani munkát hagyni... Megkeresem a spejzban a hosszabbítót, a teraszra kipakolom a gépet és kiülök oda... Az aktuális munka az iskolai órarend. Errõl írtam jó hosszan és unalmasan korábban – lassan vége az adatdeffinícós résznek és jön a leginkább heurisztikus rész, a berendezés. Ez az amikor kiderül kinek kivel mikor lesz, lehet órája és az ez ahol a legtöbb kompromisszum kell, kellene. Ez az a rész, amikor a lehetetlent kell megtenni. Olyan ez, mint egy túlméretes csomagot a csomagtartóba, a keretek közzé begyömöszölni. És ez az a rész, amit nem nagyon lehet megjósolni, meddig is tart tehát igyekeznem kell, mert fogy a nyár...
Egy másfél óra és megéhezem, keresek valami kaját. Maradt elõzõ napról egy literes sólet konzerv fele, na az éppen meg is teszi... Mostanra kissé unalmas kaja, de mindegy, jól lehet ezzel lakni. Egy a baj, hogy sok nappal ezelõtt vett kenyér, hiába is tettem a nylon tasakjába és zártam le, penészedik :( Nincs mese, el kell sétálni a kisboltig... Közel van, forgalma sincs (mi a csudának tartják fenn nem tudom, pedig áru is van bõven) kenyeret megvettem, visszaballagok. A megmelegített sólettel, kenyérrel beülök a TV elé... Érdekes – és ilyenkor mindig eszembe jut – hogy voltak egyszerû szabályok Ürömön a családi házban, amikkel szemben menni soha eszembe sem jutott. Ilyen volt, hogy gyerekkoromban mindig a konyhában ettünk, alig pár alkalmat leszámítva, de az már azután volt hogy elköltöztem, hogy gyerekek (unokák) lettek: a nagycsaládi ebédeket leszámítva soha másként nem is volt ez... Étkezés mindig a konyhában... Ezt még apám is tartotta. Én viszont megszoktam az elmúlt majdnem három évtized alatt, hogy evés közben TV-t nézzek, hát beviszem, leülök a TV elé és evés közben nézek valami hülyeséget a TV-ben... (Szerintem nem hülyeség, de Pöttyösben annak tartják. :)) Kaja után a tányérok a mosogatóba ki, mosogatás van hogy csak két három naponta...
Ebéd után a TV elõtt alszom valamennyit, a telefont azért biztonságnak okáért beállítom, egy, másfél óra – amibõl aztán kettõ is lesz. Elõbb utóbb csak felébredek, jöhet a kávé. Ehhez, emiatt van a hûtõben tej mert fele-fele szoktam, ehhez kellett egy nagyobb bögrét keressek, olyat, amibe bele is fér.
A kávé után visszaviszem a gépet a teraszra – mostanra már fullasztó itt is a hõség bár a nap már egy ideje nem süt ide, de ha nincs szél, ha nem jár a levegõ akkor a meleg rendesen itt reked. Nehezen indul a munka, a kávé lassan hat de aztán már igen... Óránként, másfél óránként fel kell állni, járni kicsit, megnézni a postaládát (az igazit, a hagyományosat, ami a kertkapun van), akármit, egészen egyszerûen nem bírok ennyit ülni... Ahogy alkonyodik, szelidül kicsit a hõség... Keresek a hûtõben valami kaját vacsorára, megint beülök a TV elé, de a gépet most már elpakolom mert kaja után indulok vissza. Most mosogatás is lesz, nem akarom a pár napos, nem sok de azért mégis csak meglevõ mosatlant otthagyni. Vágok pár szál rózsát is: folyamatosan van éppen nyíló és talán az is számít, hogy ezeket a messze elkalandozó hajtásokat levágom. Ez nem egyszerû, mert rettentõen tövises, a szárát le kell az elõtt hogy összekötözöm, tisztítani, ezzel mindig elvacakolok kicsit.
Alkonyodik... Pakolok, zárok, indulok...
Nyáridõ...
