(#914) 2009. június 10., szerda
Szétvet a méreg, de komolyan... Amikor tehetetlen az ember, amikor semmit de abszolúte semmit nem tud tenni az ellen, hogy 17 éves kamasz fiú tanítványa egyszerûen hülyének nézze, egyszerûen semmibe vegye, valami eget verõen bosszantó tud lenni. Kezdõdött azzal, hogy augusztus közepén Csopakon egy DÖK táborba diákjainkat kell delegálni. Nem népszerû feladat, akárki diák, akit „megkínáltam” a feladattal, hirtelen családi nyaralásra, születésnapi bulira, munkára hivatkozva visszautasította a dolgot, pedig a vonatjegyen kívül mást nem kell fizetni, szállás kaja programok számukra ingyenesek. Már azt sem szeretem, hogy nemet mondanak nekem, de erre joguk van, szeretem vagy nem ez van, tudomásul kell ezt vennem. Többszörös próbálkozásra az osztályom két srácát rá tudtam beszélni erre, mondjuk azzal vállalta mind a kettõ, hogy a másik is megy. Eddig OK, tegnap elvittek haza magukkal egy szülõi nyilatkozatot, ezt ma reggel kellett volna visszahozniuk. Egyik sem éltanuló, de hát ilyen közösségi móka az nem feltétlenül a szorgalmas jó tanulókra van szabva. Az egyikük ma reggel kijelenti, hogy focicsapatával éppen akkor lesznek külföldön. Mondjuk azt már fel sem emlegetem hogy nem õ jött fel hozzám az irodára szabadkozni, hanem amikor lementem reggel a tanterembe a hátsó padból, fel sem állva nyögte ki mindezt – OK, illemet ezek a srácok nem sokat tudnak, amit igen azt tõlünk tanulják, ha õ nem tudja, magamra lehetek dühös... A másik srác elkéset, negyed nyolc helyett fél nyolcra jött, akkor már ment a nulladik óra... Tegnap este még hagytam is neki üzenetet MSN-en ez ügyben, ma meg amikor felbukkant, meg is kérdeztem, a papír itt van-e, igenlõ a válasza. Délben szól a tanárnõ aki szervezi, hogy az a srác, aki nem mondta vissza, nem hozta a papírt, de hazamegy érte és kettõre, amikor a másik négy sráccal menniük kellene az Övegesbe, itt lesz vele... Negyed három, a srác sehol... Felhívom édesapját, eléggé mogorván, majdnem számon kérve rajtam, hogy gondolom én ezt, nincs erre nekik pénze, csak kiböki hogy nem tud errõl semmit... Felhívom édesanyját, õ sem tud errõl semmit de ígéri, visszahív... Vissza is hívott, elmondta hogy az imént beszélt telefonon Bencével aki buszon ül a dugóban... Most erre mit, de tényleg mit mondjak? Nem tudott idetelefonálni hogy a négy diák meg egy tanár ne csináljon hülyét magából és teljesen hiába ne várjon rá? Miért mondta reggel, hogy itt a papír ha nem volt itt? Ha napközben vette észre hogy nincs itt, miért nem szólt? Isten bizony, úgy érzem magam mint akit fejbe vertek. Egy kamasz, aki akármit számon kérnek tõle, csak idétlenül vigyorog, aki persze elvárja hogy eltartsák, aki persze ha elkérezkedik akármikor akármilyen indokkal, elvárja hogy teljesítsék a kérését, de akitõl semmit sem lehet kérni... Egy kamasz egyszerûen hülyére vesz... És azon túl, hogy elmondom neki – természetesen nagyon ügyelve, hogy ne sértem meg a személyiségi jogait vagy a becsületét – semmit, egyáltalán semmit nem tehetek, hogy legközelebb akármi ügyben ugyanígy palira ne vegyenek... Hát, ilyenkor nem szeretem ezt a szakmát!!
