(#1319) 2010. március 11., csütörtök
Annyira utálom amikor harcolni kell, amikor támadni és elhárítani az ellenfél támadását, amikor arra kell figyelni, ne maradjanak fedetlenül hagyott pontok, amikor azt kell elõre gondolni, mi lesz a másik taktikája, hol miként lehetne egy lépéssel elõtte lenni és olyat lépni ami lehetetlenné teszi az ellenlépés! És leginkább azt utálom, hogy van helyzet, amikor mindez nem szókép, amikor nem absztrakció mindezen megfogalmazás hanem sajnos majdnem kézzelfogható valóság.
Érthetetlen, miért akar valaki olyan munkát végezni, ami számára nem felel meg, amihez nincsenek meg a hajlandóságai, amit egészen egyszerûen nem szeret, amivel kapcsolatosan nem csak hogy alapvetõ ismeretei hiányoznak de ráadásul készség és hajlandóság sincsen benne ezek megszerzésére, amikor egy probléma megoldása kapcsán nem hajtja õt a kíváncsiság hogy a megoldás elõtt, alatt, után általánosítható következtetések levonásával és ismeretek megszerzésével a következõ hasonló szituációt rutinmûveletként vegye? Miért, hogy hajlandóak egyesek több idõt, energiát fordítani annak indoklására, hogy ezt vagy azt miért nem tudtak megoldani akár még azt is felemlegetve hogy a dolog nem megoldható a megoldás keresése helyett? És végül miért van, hogy ha a másik fél a sorozatos próbálkozás után feladja, akkor még mindig küzdelem és harc kell ahhoz, hogy aminek vége kell legyen az véget is érjen, miért a kapaszkodás egy nem szeretett és nem is ismert munkába, miért az akadékoskodó problémagenerálás...?
