(#1504) 2010 szeptember 17., péntek
(#fõzõverseny) Fõzõverseny az Öveges-ben. Pénteken délután tartották annak a rendezvénynek a párját, a Délbudai TISzK iskolái fõzõversenyét, ami egy éve a mi iskolánkban volt, amin annak idején viszont ennek ellenére nem voltam ott mert éppen aznapra eset valami konferencia, egy délutáni értekezlet vagy mifene, azon kellett ott legyek. (Pedig tuti zicher hogy írtam errõl is, de akár hogy kutakodom is, nem találom... Már abban sem vagyok biztos, hogy egy éve volt és abban sem, hogy szeptemberben... Na mindegy, ez is csak olyan mint a keresés általában, akkor lesz meg, amit keres, amikor mér nem keresi az ember... :))
Most semmi ilyen nem volt, mármint hogy nem rendeltek ki más programra, sõt... Kedden kellett leadnia Edinának a névsort a rendezõ Övegesnek, a 10 fõs csapatban akkor még csak hárman voltunk. Nyögvenyelõsen jött össze végül is, elég sokáig még az sem volt biztos hogy lesz majd, aki például fõzzön. Pedig nem mellékes! Péntekre azonban csak összeállt a csapat, Fõnök, Edina aki a dolog fõszervezõje, Mónika igen nagyon aktívan értõ segédszakácsként volt a siker részese, Tibor aki a lelke volt a produkciónak ami a cuccok ki- majd visszaszállítását, a konyhai elõkészítést és mindenekelõtt magát a fõzést illeti, Ildikó és Erzsike, aki velem kiegészülve a konyhai segédszemélyzet munkáját látta el,Feri bácsi, Vili bácsi, Jóska és Laci – remélem nem hagytam ki senkit! Hja, késve de befutott Peti is a párjával, szóval a csapat meglett, a keddi aggodalmak nem váltak valóra.
Pocsék idõ volt pénteken a nap elején. Esett hajnaltól, hol szemerkélt hol ömlött és zuhogott, de amikor délután három tájt megérkeztünk az Övegeshez, akkor is vigasztalanul esett. Szerencse, hogy az Övegesnek nagy az aulája és ott csináltak az öt csapatnak helyt a fõzéshez. Mi érkeztünk legkésõbb, volt már olyan iskola olyan csapata, akinél a tûz is égett a bogrács, kondér alatt... Feri bácsival értünk oda legelõször (ö volt a második :)), aztán eltanakodtunk azon, hogy hol is vannak a többiek. Utána jött meg Jóska, Laci és a Fõnök és azután a többiek, Tibit és Mónikát láttam, aztán Tibi beállt a Toyotával az udvarra. Lett negyed négy is mire becihöltünk padot, gázpalackot, kondért, még szerencse hogy Tibor a fogattal közel tudott megállni, legalább nem kellett messzirõl... Addigra meg - elállt az esõ is... Szóval erõsen délután volt már, amikor elkezdtük: a háromlábat Vili bácsival állítgattuk, hát a kõpadlón ez nem is egyszerû. (Egész végig attól tartottam amíg a háromlábon ott függött az üst, hogy valaki belebotlik, kiborítja, viszonylag kicsi volt a hely és ehhez képest elég nagy volt a jövés menés. Meg is lett ez, még szerencse, hogy nem nálunk hanem a szomszédnál, ha jól emlékszem õk a csepeliek voltak, rendesen kiborították a lecsót nem is sokkal azután hogy elkészült és megkóstolták.)
A mi fõznivalónk elég összetett étek lett, a pontos neve valami eszterházy dolog, engem a vadasra emlékeztetett igen nagyon. Még szerencse, hogy Tiborék egész délelõtt ezt csinálták, minden szépen és klasszul elõ volt készítve. Ha a hozzávalókat is ott kellett volna elõkészíteni, hát estére nem lettünk volna meg. Már az illata is csábos volt ahogy a sok fûszeres lében, sok zöldséggel a szép darab marfabélszín puhára fõt. Az íze, zamata pedig mire megleltt, hát egészen kiválló lett. Tibor csinált már ilyen kaját, de ahogy elmondta, de akkor nem ekkora kiszerelésben: a recept Mónikánál volt, õ diktált lépésrõl lépésre, ügyelve persze arra, hogy a leírt mennyiségek felszorzását ne feledje el. (A képeken is látszik, hogy gyakorta olvasgatja a papírkáját :)) A második kondér alatt akkor kellett tüzet gyújtani, amikor végre jutottunk valamivel Ildikóval Edinával és Erzsikével a zsemlegombóccal, habár én bele nem szóltam, elég volt hogy hármuknak volt olykor vagy négyféle véleménye arról, mit és hogyan csináljunk :):) Meglett az is, ráadásul az aggodalom, miszerint nem lesz elég a zsemlegombóc, azt eredményezte, hogy irgalmatlan mennyiség készült belõle... Ahogy a képeken is látszik, megtelt a két pad miután készen lettünk, finom lett az étel, fogyott is rendesen...
Feri bácsival legelsõnek érkeztünk az Övegsbe, késõbb ez a két asztal a sok hozzávalótól, táltól meg miegymástól már ki sem látszott...
Még csak az alap van az üstben, elsõre felforrt, de még messze a végeredmény.
Mónika olvasta a receptet, nem hagyva semmit a véletlenre; Edina ha jól emlékszem, a zsemlegombóc receptje után érdeklõdik :)
A zsemlegombóc alapanyagát megcsinálni, ehhez még az én képzetlenségem is elegendõ volt :)
Az egyik üstben majdnem kész az alap – ha jólemlékszem a tejföl már a végén került bele – a másikhoz meg Edina a zsemlegombóc tésztáját sózza éppen.
És kész a nagy mû! Tényleg isteni lett, a képen sajnos az illata nem jön át. A tál az asztalra készült.
A vacsora elkészült, ízlett mindenkinek
Edina és Vili bácsi, és a kész vacsora. Nagyon jó lett!
Az Öveges nagy ebédlõje, nagyon szépen megterítettek itt. Végül is minden csapat az aulában evett, de az eredményhirdetés itt volt
Utóbb derült ki, hogy a házigazdák a nagy ebédlõt rendezték be a vacsorára, ott volt megtartva az eredményhirdetés. Késõbb kezdtünk, ráadásul a többiekéhez képest összetettebb kaja lett. Az értékelés, nem úgy mint egy éve – azt hírbõl hallottam – most sokkal bölcsebb volt, mert ilyen olyan díjat mind az öt csapat kapott :) Mivel legutoljára kezdtünk és ráadásul elég szöszmötölõs volt a munka (a szemlegombóc különösen :)), a legutolsónak is fejeztük be, az aula teljesen kiürült, mire mindent összepakoltunk és indultunk.
A Toyota a pótkocsival. A kép már szombaton délelõtt készült, ott várt a kocsi ahol szombaton este hagytuk, este már senkinek nem volt kedve kipakolni...
Éppen eggyel voltunk többen mint akik a Toyta utasterébe befértünk, Edinát szegényt kirakták a raktérbe, nem akartam otthagyni, így én is ott utaztam. Kifelé fordulóban Tibor a pótkocsival a sötétben még az Övegesben oldalba kapott egy rossz székekbõl álló kupacot, az utánfutó egyik kereke, felnistül lett annyi, de nem volt senkinek kedve kereket cserélni, eljött a kocsi így is a suliig. A Márton utcai bejárón ilyen fogattal befordulni nem egyszerû, valami vakegér meg úgy parkolt, hogy hely nem marad, lehetetlen volt ráfordulni. Amikor beálltunk, ráadásul meg valami kocsi két bennszülöttel mögöttünk ragadt, az indián meg nekiállt pampogni miért nem sietünk, de persze a bennülõk, látva mennyien vagyunk, segíteni nem akartak, csesztetni meg nem mertek kiszállva a kocsijukból, a két hülye hát kivárta amíg a rossz helyen parkoló kocsit háttrébb tolva csak sikerült a kapura ráfordulni. Este már nem került sor a pakolásra (nyolc is bõven elmúlt, mire visszá értünk), a fogat másnap is ott várt lemálházásra ahol hagytuk, a képek utóbbika éppen ez..
