(#1675) 2011. február 22., kedd
(elképesztõ) Szóhoz alig jutok... nemrégen tettem le a telefont. Hogy lehet valaki ilyen, amikor a saját hasznáról is van szó, akkor hogyan hiheti azt, hogy más a kénye kedve szerint rángatható, hogy õ utasítást ad és mások meg akik vele semmilyen függõségi viszonyban nincsenek, megteszik majd szó nélkül, hipp-hopp...
(szaktancsádó) Hogy ne legyen rejtélyes: szaktanácsadást szeretnénk igénybe venni. A szaktanácsadó a saját szakját kimagaslóan mûvelõ, gyakorta vezetõ tanár. Viszont tanít is... Emellett, a tanítás mellett mellékállásként szaktanácsad. Ez rendben is van, mindenki ott csinál magának plusz pénzt ahol tud! Persze, az idõ ami erre, azaz a pénzkeresésre rendelkezésre áll véges. Ma már szinte sehol nem kap emiatt, a szaktanácsadói mellékállásra hivatkozva tanár olyan napot, amikor is nincs órája (nálunk azért még erre is van példa!).
(18 óra) Amikor a fentebb említett szaktanácsadó felhív, akkor elmondom neki, hogy mi a tantárgy, amivel kapcsolatban a szaktanácsadói szolgáltatását igénybe akarjuk venni. Készítem a szaktanácsadói látogatással támogatni kívánt munkatárs órarendjét is, hogy teljesen pontos tudjak lenni. Az elsõ orrbavágást akkor kapom amikor a vonal másik végén közli a szaktanácsadó, hogy neki a csütörtök 11 után jó. Persze, gondolom, csütörtökön csak 11 után, nem baj a hát öt napból áll. Nem, félreértettem, és ekkor már kis ingerültség is hallik a másik oldalon, hogy gondolom én, azt, hogy heti tizennyolc óra mellett tudna máskor is jönni a szaktanácsadó mint csütörtökön tizenegy után. („Azért aranyom, mert mivel ezért a szaktanácsadónak fizetnek! Ha nincs rá idõ nem kell vállalni”) Nem, nem mondok ilyet, ne szaporítsa az ember az ellenségei számát!
(óracsere) Szépen elmondom, hogy ez így probléma lesz, mert így egyetlen osztály órájának egyetlen alkalommal való meglátogatása lehetséges csupán. Az eddig ingerült hang a másik oldalon kioktatóvá válik, miszerint milyen szaktanácsadói látogatás az, ami csak egyetlen órára terjed ki. („Tudom én azt lelkem, de ha csak akkorra futja a tizennyolc óra mellett, mit tegyek?”) Mintha elhangzott volna – nem, nem hangzott el mert bármi nehezemre is esett, mindvégig megtartottam az udvarias hangnemet – szóval mintha elhangzott volna, máris ott a javaslat a másik oldalon: csak van óra még aznap? Van, de az nem a kérdéses tantárgy. Ekkor jön az adu ász, ekkor akadt el a lélegzetem: rendezzük át az órarendet hogy legyen csütörtökön több! Ne már! Ha mi vesszük igénybe ezt a feltehetõen szolgáltatást, miért mi rendezzünk órarendet? Hogy ne a szaktanácsadónak kelljen a sajátját? (Érdekes, hogy eddig ezt egyetlen alkalommal egyetlen szaktanácsadó sem kérte...)
(hosszú) A fene érti – és egész nap ezen jár az eszem – hogy én vagyok csak felfortyanós (az vagyok, ezért nagyon-nagyon ügyelek hogy fékezzem magam ha mérges leszek – mint most is!), vagy ez tényleg errõl szól? A másik oldal, aki ezért a munkáért pénzt kap, velem rendeztetné át az órarendet hogy neki a sajátját ne kelljen? Mert neki ez nem fér be az óraterhelésébe? De hát akkor miért vállalja? És arról akkor még egy szó sem esett, már milyen órát fog így látni és ennek mi köze lesz a valósághoz és mihez is fog akkor tanácsot adni? Megvártam amíg elillant az elsõ mérgem és részletesen leírtam az órarendet, a lehetséges alkalmakat, aztán majd lesz valami... Lett: egy levélben választ kaptam, de ebben már nem került szóba az órarend átrendezése, csak sajnálkozás közepette az hogy így sok hétig el fog a dolog tartani. Hát bizony bizony, így jártunk...
