(#1699) 2011. március 17., csütörtök
(álom) Most ébredtem és elég kuszaságokat álmodtam, habár az álom talán éppen attól álom hogy kusza... (A világ leghosszabb és legunalmasabb post-ja következik, még jó hogy mivel zárt lesz, soha senki sem olvashatja :):)) Szóval: álmok...
Valami utazás volt benne: a Csepel sziget északi részén kellett volna megtalálni valamit, emlékszem, hogy két térképem is volt, de az nem világos hogy ez fizikailag is kettõ darab térkép volt-e, avagy egy lap kettõ oldala mert mindkettõ változat fel-felbukkant álmomban.
A két térkép ugyanazt a tájat mutatta, az elsõn a városok és az utak is rajta voltak, a második inkább domborzati térkép lehetett mert csak zöldre és nagyon kevés barnára emlékszem és arra is, hogy a másodikat alig értettem. Érdekes módon a térképek zoom-olhatóak, voltak ami statikus egy papírtérképtõl elég szép teljesítmény, de ez valahogy álmomban nem is tûnt fel, pontosabban egészen természetesnek vettem, és nem akadtam fel rajta. Mintha egy várost kerestem volna a térképen, a legnagyobb léptékben a Csepel sziget északi része látszott, a Duna kanyarulata, sokkal szélesebb volt mint valójában. Nem tudom, ezt honnan láttam a térképen de egészen biztosan emlékszem erre meg ara is hogy a legészakibb csücsök felett egy sziget is volt, pedig a valóságban semmi ilyen nincs.
Aztán ahogy kihajtogattam a papaírt és a zoom folyamán a lépték csökkent, egészen odáig nagyítottam, hogy egy keletrõl nyugat felé haladó út szélessége is látszott sõt az is ahol az osztott útpálya a terepviszonyok miatt elvált egymástól. Ezt az utat kerestem, erre egészen biztosan emlékszem, de valamiért azzal amit találtam nem voltam elégedett, azt kerestem hova vezet az út de az is zavart, hogy ehhez a térképet teljesen szét kellett hajtogatni és tartottam attól, hogy pontosan ugyanúgy nem fogom tudni visszahajtogatni és kapok ezért a fejemre – na arra nem emlékszem hogy kitõl vagy mitõl... Az is látszott ebben a nagyításban, hogy a terepviszonyok miatt az útnak kanyarognia kell, furcsállottam is hogy pár tucat méteres ívû bal- meg jobbkanyarokat tettek az útba, sokat és felváltva ilyet, olyat. Apró dombokat kerülgetett az út és valóságos hullámvonalnak tûn így, felülnézetbõl.
A Csepel sziget kellõs közepén megy egy hegy állt, érdekes módon a térképen angolul volt rajta a neve, mount valami, na a névre arra nem emlékszem de arra igen, hogy ismertem a nevet és nem tûnt hihetetlennek sem az hogy a hegy ott van sem az hogy a neve angol, sem a neve. Valami gránit masszívum volt – hogy honnan fenébõl emlékszem én ilyen nevekre --, a térkép még a magasságát is feltüntette, 830 méter, ez is ismerõsnek tûnt, és teljesen helyénvalónak hogy a sziget kellõs közepén egy ekkora hegy terpeszkedik, hiszen éppen ezmiatt alakult ki a sziget, gondoltam én. (Lehet, hiába van a távos mindig a lányoknál, ezzel együtt is túl sok Natgeo-t nézek...? :))
Aztán váltott a kép és elindulás elõtt vissza kellett menni a kollégiumi szobába – ezt most így átgondolva nem értem mert soha nem voltam kollégista, de hát nem azért álom az álom hogy értelme legyen... Az én szobám a földszinti szárnyban volt, ez messze kinyúlt a központi épülettõl, a szobák egy folyosó jobb kéz felõli oldaláról nyíltak, balkézrõl semmi nem volt csak üvegtéglás fal: a napfény ezen beszûrõdik de nem látni se ki se be. Jó meleg is volt a folyosó, mert éppen sütött a nap, felmelegítette az üvegtéglákat rendesen. (Ennek megvan a valóságképe: ez a folyosó álmomban pontosan úgy nézett ki mint a Mogyoródi úton a Volán telep szerelõcsarnoka folyosója, 16 vagy inkább 17 éves koromban amikor a suliba, ebbe ahol most dolgozom jártam tanulóként, heti kettõ napot itt voltunk kihelyezett gyakorlaton.)
A szobám, erre is emlékszem álmomban, a folyosó közepe tájt helyezkedett el, még gondoltam is hogy kicsit szerencsésebb lennék ha a folyosó elején lenne, kicsi idõt nyernék a pakolásra de már milyen peches lehet az, akinek a legtúlsó végén van a szobája – biztos volt ilyen, mert bár fogalmam sem volt hogy kik, de voltak hatan nyolcan köröttem akik szintén a szobájuk felé trappoltak és voltak akik egészen a végéig el kellett hogy menjenek. Az ajtóban a kulcs, könnyen nyílt, eszembe is jutott hogy hogyan lehet hogy csak így benne hagytam annak elõtte a kulcsot, hát így akárki bemehet... Egy apró, de alapjában nem rendezetlen, nagyon régen látott de nagyon ismerõs szoba tárult elém, a falak kékesszürke tapétával, az ablakon valami sötétítõ ami olcsó volt ezért nem sokat sötétített de nem is kellett hiszen a másik oldalról sütött a nap – a fene se érti hogyan lehet egy álom kusza és össze nem tartozó képek halmaza nagyobb léptékben amikor ilyen apróságokban a dolgok logikusan illeszkednek: ha a folyosó fülledt volt mert bal kézrõl sütött a nap és átforrósította az üvegtáblákat, akkor a csepp szoba ablaka, ami éppen az ellenkezõ irányban nézett, ekkor nem lehetett valóban napos.
A szobában ott maradt – erre egészen konkrétan emlékszem, három vagy négy hónappal elõtte jártam itt utoljára – ott maradt egy vasalódeszka, rajta a vasalóval ami viszont – megint az apró részletek logikussága – nem volt a konnektorba bedugva és nem is volt alatta semmi ruha. A vasalódeszka alatt egy kosár, benne ruhák, világos vászonruhák de hogy mi azt sem nem láttam, sem nem érdekelt különösebben. A falak mentén könyvespolc tele könyvekkel, mind vékony gerincû és színes, nagyon rendezettek és örültem hogy nem dõltek le de nem nagyon csodálkoztam ezen mert hogy egy mûanyag rúddal a betonplafonhoz voltak erõsítve (ennek meg a valóságképe tegnap volt valamelyik kertévé híradójában, a Japán földrengéssel kapcsolatos riport mutatott egy szobabelsõt ahol ilyen megerõsítésekkel veszik elejét annak, hogy az ott gyakori földmozgások hatására kilengjenek a polcok).
Nem tudom mi a fenét kerestem a szobában, de az érzésre hogy össze kell pakolni és gyorsan kell összepakolni és hogy ez kapkodós lesz és hogy így is kimarad majd ez-az és hogy nagy rendetlenségben sikerül csak majd ilyen rövid idõ alatt, na erre nagyon is emlékszem.
Aztán megint változott a kép, a két buszra emlékszem, ami ránk várt, valahova utazás volt... Olyasmi, mint a tantestületi kirándulás augusztus végén, a buszok is hasonlóak voltak, a placc amin álltak egy nagy kõlap, sziklaplató, valami egyetlen darab majdnem teljesen (de nem teljesen) sima, nagyon nagy, ilyet soha sem láttam, szürkéssárga volt és enyhén emelkedett felfelé. A placcon más kirándulócsoportok is várakoztak, egészen nagy volt a zsivaj és erõsen aggódtam hogy elkeveredek, hogy nem találom meg melyik az én buszom vagy egészen egyszerûen az elmegy nélkülem. Aztán valami jelre a beszállás következett, én már teljesen szétaggódtam magam és bosszantott kimondhatatlanul, hogy senki sem figyel semmire csak csivitelnek, fecserésznek.
Aztán tolongás, de jókedvû tolongás a buszoknál, és én tudtam, hogy csak pocsék helyem lesz, mert még azt sem tudtam melyik tolongásba álljak be és a placcon a tömeg ide-odaténfergése nem könnyítette meg a helyzetemet.
Emlékszem a kabátzsebembõl próbáltam kicibálni a térképet – igen azt ami az elején is szerepelt :):) – de a zseb kicsi volt és tele volt a sapkámmal és tudtam hogy alatta a térkép de nem nagyon fértem hozzá pedig valamiért annak, hogy a megfelelõ buszra a megfelelõ helyre feljussak feltétele volt az, hogy megtaláljam, hogy elõvegyem, hogy kézbe vegyem és a hogy teltek a másodpercek egyre kevesebb esélyem lett erre, aztán – felébredtem...
Néztem csak ki a fejembõl a sötétben és egészen konkrétan végig tudtam menni az eseményeken, a képeken, még a térkép színeire, az út sárgájára, a helység zöldjére és a magasabb szintek barna jelzetjére is emlékszem. A város sárga és piros volt, a kolesz szoba kékes szürke, a buszok fehérek kék mintázattak, a sok ide-oda jövõ menõ ember – akik nagyon zavartak, nagyon az utamban voltak abban, hogy megtaláljam melyik is az én buszom – mint fekete vagy sötétkék kabátban voltak (de nem gyászos, inkább ünnepélyes benyomást keltettek)...
Szóval ébredés után miden kép még élénk volt és kuszaságában is konkrét, de percrõl percre fakult... Nem aludtam vissza, felkeltem, ittam egy kávét és most itt írok.. Word-be, hogy a speller kiszûrje az elütéseket, aztán átolvasom még egyszer hogy a nagyon buta szófûzésen kicsit alakítsak, hogy a nagyon hosszú mondatokat kicsit megrövidítsem, kettészedem de egészében a mondatszerkezetet így hagyom hiszen így az ami: elsõ benyomások ébredés után...
