(#1735) 2011. április 03., vasárnap
(szegek, tények, lelkizés) (Lassan csak ilyen megfoghatatlan dolgokról lesz itt szó? Eredetileg is, mindig is úgy gondoltam, a blog írás lényege amint a napló írásnak is, a történések, a tények rögzítése, lehetõleg minél szikárabban, semmi sallang, semmi lelkizés – ahogy a sziklamászó sem dédelgeti a sziklafalat vagy érzelmeskedik a szegek felett, hanem hogy a mélybe ne zuhanjon, hát beveri a szegeket a falba és támaszkodik rájuk, függeszkedik rajtuk, a tények érzelemmentes rögzítése is arra jó – majdnem azt írtam: arra kell, de hát nem tudom kell-e –, hogy azok, a tények el ne merüljenek az emberi elme feltehetõen alapvetõ önvédelmi mechanizmusában: a feledésben... Na, most preambulumként majdnem egy post-ra valót írtam, pedig most nem is errõl hanem egy álomról akartam írni...)
(álom) Az álom egy várószobában kezdõdik, nagyon sokan vannak, a hely nem túl nagy, majdnem zsúfoltság van. Valami ügyintézésre vár mindenki, én is, anyámmal vagyok itt, aki feszült és ezért nem beszélgetünk. A falakon lambéria, egyszerû és olcsó, a fa színe nagyon, természetellenesen sárga, valami olcsó sárgítótól ilyen, ráadásul még csónaklakkal le is kenték, természetellenesen csillog, itt-ott érdes is. A padlón egyszerû, kopott, színehagyott szõnyeg, a székek – nincs elég, nem tud mindenki leülni – sokfélék, láthatólag a helyiséget ahogy az irodát aminek a várója ez, nem erre, nem ilyen létszámú ügyfélfogadásra találták ki. A helyiségen nincs ablak, csak mögöttem egy fehérrel durván lefestett ajtó, ezen jöttünk be és a másik végében a várónak egy másik ajtó, ez vezet az irodába ahova valamennyien várunk. Nincs csend, egyesek beszélgetnek de senki sem emelt hangon, a zsivaj nem bántó... Nyílik az ajtó, ránk kerül s sor, az iroda ahova bemegyünk ha lehet, még szûkebb és valami ostoba építész ötlete alapján nem is jó a kialakítása, L alakú, az L rövidebb szárán van az ajtó, itt jön be a soron következõ ügyfél, most mi, az L hosszabb száránál egy szék, itt is ügyfél foglalhat helyet és most foglal is egy harmincas évei végén járó sovány, nem szép nõ aki barna hajú de kora ellenére már õszül, kopott, egyszerû olcsó barna ruhában van, fekete táskája az ölében, egészében is igyekszik magát kisebbnek mutatni ahogyan összehúzodszkodik a széken és vár, ránk, a mi ügyünkre várt. Azt nem tudom hol jött be mert amikor beléptünk már itt volt és valahonnan tudtam hogy meggyûlik vele még a bajunk. Az L sarkában egy kicsi íróasztal mögött a két ügyintézõ, õk is nõk, a fiatalabb a túlsarokban ülõ nõhöz hasonló korú de magasabb teltebb és jobban is néz ki (nem sokkal), mellette egy ötvenes éveiben járó alacsony nõ, õ nem sokat beszél – õk ketten az alkalmazottak, az ügyintézõk. Amiért itt vagyunk anyámmal az az ürömi telek telekkönyvezése, valamiért a sarokban ülõ alacsony vékony ijedt nõ nevére van telekkönyvezve és anyám ezt nagyon sérelmezi, és egy pár mondat után rátámad a magasabb fiatalabb ügyintézõre aki nem tud ilyen hevesség láttán mit mondani, rátámad és nagyon hevesen, mérgesen kéri rajta számon hogy el akarják a telket lopni tõle ilyen piszkos trükkökkel. Eszembe jut, hogy ha így heveskedik akkro kidobnak bennünket és akkor hiába vártuk ki a sorunkat, hiába szereztük be ezt a sok papírt – anyám kezében egy egész köteg, mindenféle méretõ papírlap van, mindenféle tartalommal, igazolások, kivonatok, csupa hivatalos vacak de azt tudom, hogy mind kell és mindet beszerezni nem volt kis feladat. Szóval eszembe ötlik hogy ha ennyire vehemens és heves, akkor elronthat mindent, megkérem, csillapodjon: a szobában hárman ülnek, a távolabbi sarokban a csendes másik ügyfél és az ügyintézõk, mi anyámmal állunk, az ajtó egy székkel van kitámasztva – nem világos miért kell kitámasztani amikor bezártuk magunk után de ez nem is lesz világosabb késõbb sem – a széket közelebb húzom és anyámat leültettem, remélve hogy addig elhallgat és szóhoz jutok. Udvarias tisztelettel de elszántan kezdem: szeretnénk a félreértést tisztázni és bízunk abban hogy egyszerû adminisztrációs hiba történt hiszen temérdek igazolásunk van az ellenkezõjérõl. Igyekszem nagyon magabiztos lenni, igyekszem semmi szenvedélyt a szavakba bevinni és nagyon határozottan annak jelét adni hogy fel sem merül benne,, hogy az asztal túloldalán ülõ két hivatalnok hatalmasat hibázott volna (ebben pedig biztos vagyok!), mert akkor az ellenkezésüket váltom ki és veszítek! Elmondom, hogy a kisasszony – a túlsarokban még mindig csendben várakozó másik úgyfélre mutatok – csak valami véletlen során kerülhetett rá az ürömi telek telekkönyvi kivonatára. Megkérdem tõle, õ milyen minõségben dolgozott mostanában, mire azt válaszolja, díjbeszedõ. Erre én: Ugye, nem lehet csak tévedés, hiszen neki semmiköze sem lehet a telekhez. Mire megszólal hogy de, a telek tényleg az övé. Mire én megkérdem, hogy ugyan már, meg tudta venni, mire õ: nem dehogy, mindenki úgy boldogul ahogy tud, õ elérte ügyeskedéssel, hogy azt is mint számtalan mást ráírjanak. Ekkor ötlik fel bennem hogy nem lesz egyszerû ellenfél de az is, hogy ennek az elárulásával hatalmas hibát vétett és ha résen leszek, ezt ki lehet használni és lehet gyõzni: az ügyintézõknek mondom hogy ugye, látják tehát hogy a kis hölgy nem eltartási alapján, nem rokoni szálak mentén hanem puszta spekulációval szerezte meg azt a telekkönyvi bejegyzést! Halvány mosollyal jutalmazza mindkét nõ ezt, a két ügyintézõ... Talán lehet esélyem, gondolom, csak taktikázni kell ügyesen, formális és informális elemeket kihasználni. Igyekszem lendületbe maradni: az ülõ idõsebb ügyintézõ elõtt egy térkép van, a régmúltat ábrázolja – ezt érdekes módon egybõl tudom de azt is, hogy ezt nem kell mutatni – és valamit magyarázva „nadrágszíjparcellának” nevezem a térképen öt vagy hat telekké osztott teleksávot ami kát utcát köt össze s aminek egyik telke az amirõl most szó van amin az ürömi ház is áll... Az idõsebb ügyintézõ erre megszólal hogy azért nem nevezné ezt nadrágszíjnak és ekkor villan belém hogy túl lendületesen adtam magam elõ, visszavonuló kell bár nem nagyon kapkodva, mert akkor nagyon nyeregben érezné magát ez a feneette hivatalnok... Vált a kép, már a váróban vagyunk ami ostanra teljesen üres, anyám mellettem, szemben a kis hölgy akit valamiképpen ebbõl a telekkönyvi bejegyzésbõ ebrudalni, nincs bennem harag de nagyon akarom legyõzni és esély is van rá ezért nem haraggal, hanem szívélyességgel mondom neki: legközelebb ügyvédeket is hozzunk mert ez hosszú menet lesz, bár egyszerûbb lenne elintézni azzal hogy elismeri, tévedés. Erre õ: nem lesz ez olyan egyszerû, akármit is mondott most, nincs rögzítve, ezt le kell még játszani. Mosolygok, hogy magabiztosnak lásson és jobban tartson tõlem, igyekszem nyugodtságot mutatni de belül tudom hogy sajnos igaza van, hogy most beugrathattam, most csõbe húzhattam és most lecsaphattam azonnal az elszólását, de hát ez nem bírósági tárgyalás volt, az hogy itt lyukra futott, az hogy itt most valóban nagyot hibázott, a késõbbi eljárásban sajnos alig vagy semmit sem számít és nehéz lesz megfogni – de azt is tudom, hogy ha józan ésszel, heveskedés és düh nélkül keresem a lehetõséget akkor meg fogom találni a módját és ha nem akkor sincs miért felhergelnem magam mert megteszek mindent és a „minden” tényleg a minden és többet nem lehet akkor meg nem aggódnom kell hanem ügyes trükköket keresni – és ez komolyan és határozottan megnyugtat, ha nem is barátsággal de kedélyesen és nyugodtan tudok emiatt a kis nõvel társalogni, aki végül is, ha nem is ellenség de ellenfél. És nem is könnyû...
A fene érti hogy jut eszembe ennyi minden, lehet csak a fantázia színezi ki az ébredés után az álomképet?
