Tegnapelőtt volt éppen egy hete Bolla Éva temetése. Nagyon sokat betegeskedett, nagyon sokat szenvedett de elképesztő keménységgel tűrte, soha nem panaszkodott. Többször volt rosszabbul de valahogyan mindig sikerült kikecmeregnie belőle. 2006 december 30-án sajnos nem... A temetése szép volt, már ha egy temetés egyáltalán lehet szép. A Pestszentlőrinci Batthyány utcai főplébánia urnatemetőjében helyezték őt örök nyugalomra, ott is volt a búcsúztatása. Megható esemény volt -- és nagyon szomorú is, hiszen ha belegondolok, 33 év óta ismertem őt. És már nincs többet. Fájdalmasan átérzi ilyen pillanatokban az ember John Donne sorait: "Senki sem külön sziget... minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól." Azzal, hogy Éva elment, tényleg mindannyian kevesebbek lettünk...
A temetés előtt való hét pénteken jártam ott, ahol lakott: nővére kérte, a gépéről töröljek mindent, ami iskolai dolog volt. Többször jártam nála, hol magam mentem de volt hogy én vittem őt haza. Most voltam ott valószínűleg utoljára és nagyon szívbemarkoló volt ez is, meg az is hogy minden ami körülvette, ott van csak éppen ő nincs. Ésszel persze érti az ember, hogy minden pillanat egyszeri és utána kicsit mindig más ami jön, mindne pillanat megmásítja kicsit az utána következő időt. Vannak viszont olyanok, amik nagyon. Ilyenek a halálesetek :( Pontosan olyan olyan rossz érzés volt ott lenni, a gépét törölgetni és körbe körbe látni mindazt ami az övé volt de aminek már nincs itt agazdája, mint amikor anyám meghalt. Az nagyon hirtelen volt...
Azt mondják, a halál is az élet része. Ez szerintem féligazsgág. Sajnos igaz, mert szeretteink halála a saját életünk része. A sajátunk azonban nem az.
