(#1796) 2011. május 19., csütörtök
(nagyon kora reggel) Az órát korábbra állítottam, de ma is a szundi befigyelt. Ez van, remélem most kora reggel idõarányosan meg tudom csinálni amit akarok. A kávé hiányzik, de nagyon: ijesztõen hozzá tud az ember szokni ezek szerint.
BBS Papenburg, az iskola fõépülete
BBS Papenburg, látogatás a szakképzõ mûhelyekben
(reggel, utazás) Kiadós reggeli, utána lóhalálában a recepciós gépen megnéztem a leveleimet illetve megírtam párat, nem sokat mert csütörtökön 07:45-re jött értünk Herr Kassens. Neki is egy VW-je van, de nem Passat, egy régebbi kombi modell, egyszerûbb modell. Jó nagy kocsi, ereje is van es Herr Kassens szereti is nyomni neki rendesen. A varosból kifelé menet egy parkolóban vettük fel Herr Lange-t, négyesben voltunk csütörtökön Papenburg-ban. Mint késõbb, a Fehnmuseum-beli latogatás során kiderült, ez az Ems folyó (remélem jól írom a nevét) valaha mocsaras deltavidékének a lecsapolásával és feltöltésével, a tõzegbányászat mentén jött létre valamikor a XIIV. Század közepén Papenburg. (Ha most, pénteken kora délután amikor ezeket a sorokat írom, lenne itt a szobában is net, biztosan jól megnézném azt, amit a neten lehet a városról tudni – de hát nincs net és legalább igy nem fogok haszontalanságokkal idõt pazarolni... Az odaút elég hosszú volt, mert nem autópályán mentünk viszont szép, szépek a német falvak, kisvárosok. Közel a holland határ, itt is volt egy szélmalom Papenburg-ban, nem tudom mi célt szolgált. Az út nyugis volt, el is aludtam rendesen...
(BBS Papenburg) Az iskola, aminek a meglátogatása volt az elsõ napirendi pont, egy hasonló iskola, BBS Papenburg. Az iskola helyét kísérõink sem tudták, Herr Lange a telefonján levõ GPS-be szépen beírta a címet, majd azt követve el is jutottunk – egy csendes kertváros zsákutcájába! Iskola sehol... Ennyit a GPS-rõl, azután megkérdeztek egy járókelõt aki meg is mondta az iskola utcájának a nevét, ami, mint kiderült valóban hasonlított arra, amit Herr Kassens emlékei nyomán Herr Lange betolt a GPS-be, hasonlított csak éppen nem az volt. A másik utcanévvel el is jutottunk a suliig. Ez egy nem régi iskola, ez az épületen is látszik, elég nagy és sokféle szakmát képeznek, többek között autószerelõket, villamossági szerelõket (ez itt nem két külön szakma), de képeznek ácsokat, asztalosokat, fûtésszerelõket, klímaszerelõket, azaz sokkal szélesebb a paletta mint nálunk. A képzés is kicsit más, sok diákot valamely vállalt küldött, azaz itt is a duális képzés mentén jönnek létre az osztályok, csoportok, Annyiban viszont más mint a mi iskolánk, hogy ez inkább szakmunkásképzõ. A látogatás elsõ félórájában a tanáriban ültünk le egy idõsebb úrral aki az iskola vezetõje vagy valami magasabb rangú vezetõje lehetett... Eztán körbevezettek bennünket, nem volt rossz habár – és ez nem a mi véleményünk hanem Herr Kassens mondta – hogy az osnabrück-i BBS messze jobban felszerelt és jobb iskola, igaz udvariasan mindjárt azt is hozzátette hogy más terület, más adottságok, kevesebb a pénz a papenburg-i iskola számára... Lehet...
Papenburg, a tõzegszállító bárka vontatók emlékmûve
Papenburg, Fehnmuseum
(Fehnmuseum Papenburg) Megvolt ez is, aztán megint Papenburg, azt nem mondom hogy a falu központja mert az ennek nincs, a csatorna mentén házak jobbra is meg balra is, ennyi. Egy helytörténeti (szabadtéri) múzeum következett, egy igen öreg nemet úr volt a kísérõnk és bár bemutatkozott de nem értettem a nevét. Sokat beszélt és bár nem a tiszta irodalmi németséggel – felteszem e helyi, a hollandba hajló német tájszólás érzõdhetett annak, aki tud németül, a beszédén de hát én nem tudok, én akkor sem értettem volna a mondókájából többet, ha nincs akcentusa. Várni kellett rá kicsit, addig a bárkavontatóknak állított emlékmûvet fotózgattam. (Mostanra kicsit több mint 500 kép készült ami ahhoz képest, hogy ilyen helyen egyhamar, pontosabban soha többet itt nem leszek, nagyon kevés. Remélem, ami elkészült azok jó képek, nem mertem rámásolni a gépre mert akkor azzal töltöm az idõt, rendezgetem, korrigálom, feliratozom – és nem a dolgozatokat javítom pedig az nagyon sürgõs meló lenne most.)
Papenburg, étterem a Kapitány házában
Papenburg, ebéd: õ volt a házigazdánk, nagy hanggal és finom szalonnás palacsinátval
Aztán megjött az öregúr és végigvezetett minket a Fehnmuseum-om, ez egy nem nagy alapterületû helytörténeti múzeum. Ha jól értettem, akkor a környéken tõzeget bányásztak, fejtettek ki, azt hogy ezt miért tették, azt hogy az így kitermelt tõzeget hogyan és mire hasznosították, nem értettem. Nagyon szegény népek lehettek a tõzegfejtõk, a helytörténeti múzeum elsõ épülete egy földkunyhó és a második, harmadik sem több annál hogy a munkás ne a szabad ég alatt aludjon, háznak csak azt lehet nevezni ahol már egyik fal tégla – habár ez is rettentõen egyszerû, szegényes környezet... Odébb házak belsõjét is megnézhettük, egészében tetszetõs volt, sokat fotóztam (és ha e szövegbõl post lesz, a legnagyobb gondom majd az lesz hogy mennyi es milyen képet és hogyan tördeljek be a szövegbe, ezzel elég sokat el lehet bíbelõdni, viszi is az idõt rendesen – na ezért nem mertem még lementeni a fényképezõgéprõl a fényképeket. 1500 képre van hely, két nap és 1000 szabad hely van, ez bõven elegendõ lesz).
(Ebéd, Papenburg) A Fehnmuseum után átmentünk a csatornán, szemben a múzeummal egy nagy, de a Fehnmuseum-ban látotthoz nagyon hasonlatos házat mutattak, a kapitány háza... Mint kiderült, nem csak helytörténeti látványosság, az is, de étterem üzemel benne, na itt ebédeltünk. Egy kisebb társaság elõzött be, mint késõbb kiderült, Szentpétervárról való oroszok. Kísérünk az idegenvezetõ is velünk ebédelt. Az ebéd egy aperitiv után palacsinta volt. Az aperitiv-et nem tudom mihez hasonlítani, fûszeres enyhén (!) édes likõr, helyi specialitás, a nevére nem emlékszem. Nem volt túl erõs, igaz, egészen csepp adagot kaptunk, Nem úgy palacsintából!
Ami nem is palacsinta, a tésztája a krumplilángos tésztájához közelebb áll, vékonyra sütik bár nem lesz olyan sima és vékony mint a mi palacsintánk. És nem édes: a tészta alapból is sós, és/de a közepébe két egészen vékonyra vágott sült szalonna szelet került... Teát kínálnak hozzá, az nem rossz bár nem különleges, nem úgy a cukor, valami nagy kocka egybe kristály cukor, nem is olvad könnyedén. Hja, a palacsintához ribizli dzsem jár... Nagyon nézték, amikor szépen megkentem, majd – összetekertem az enyémet... Ezt itt nem így szokták, de hát miért kellene nekem a helyieket utánozni? Egészében a sós tészta és a ribizli lekvár érdekes ízélmény, a palacsinta (jobb hijjan nevezzük így) laktató... A kísérõnk említette hogy egyszer húsz darabbal állította be a rekordot – hát igen éhesnek kellett ehhez lennie azt hiszem! Egy középkorú, nagyon nagyhangú nõ szolgált ki, lefotóztam de esze ágában sem volt erre figyelni, gondolom a viselkedése is az attrakció része és nem zavarja ha fotózzák. (A fotózással kapcsolatosan még ezen a napon volt valami, lentebb kicsit bõvebben).
Vagy egy órát eszegettük a palacsintát ami frissebb nem is lehetett volna mert egyiket a másik után a palacsintasütõbõl hozta ki a Frau, ahogy üres tányért talált már terítette is be a friss, forró palacsintával. Ahogyan kell, amikor jeleztük ennyi és több már nem megy, berzenkedett kicsit, megadta a módját. Az oroszok hamarabb mentek, mi az övék alá tettük a szignónkat mint ahogyan õk is, beleírva a vendégkönyvbe. Ezután elbúcsúztunk a kísérõnktõl aki ezek szerint csak miattunk volt ott, õ beszállt a Skodájába, mi meg mentünk a Meyer Welft nevû hajógyárba...
Papenburg, Meyer Welft.
Az egyik hajóépítõ csarnok „ajtaja”, a kép hátterében a fal síkjából kiemelkedõ rész a hajó vízre bocsátásakor elhúzódik, az elõtte levõ hidat felhúzzák és kivontatják a monstrumot, most éppen az Aida-2 nevû luxus óceánjárót..
Papenburg, Meyer Welft.
Az éppen szerelés alatt álló, lassan befejezéshez közeledõ luxus óceánjáró, az Aida-2
(Meyer Welft, Papenburg) A hajógyárból messzirõl pont annyi látszott, ami egy ilyen gyárból kell: hatalmas portáldaru és ennek megfelelõ méretû üzemcsarnok. A látogatóközpontban egy idõ úr fogadott, õ vezetett végig...
Elõbb a látogatóközponton, egy rövid filmet nézhettünk egy a Meyer Welft hajógyár múltjáról szóló rövid filmet. Azután az ottani kísérõn vezetett végig a hajómodelleken. Érdekes fazon volt, hihetetlen hatásvadász ripacskodással adta elõ amit elõ kellett adnia, az is igaz hogy így legalább figyelt rá az ember (nem úgy mint egy nappal korábban a Beresa-ban a kereskedelmi vezetõre, aki szintén sokat beszélt de messze nem volt annyira lenyûgözõ a stílusa)
Azután egy kilátó folyosóról szembesülhettünk a valósággal – az egyik épülõ luxus óceánjáróval. Szavakkal nehéz leírni, milyen az amikor az ablakon át szemben egy gyárcsarnok másik oldalán rengeteg balkon szerûség, ajtók és ablakok látszanak – de az nem egy másik épület hanem egy jármû, egy elmondhatatlanul hatalmas óceánjáró... Elhangoztak számok is (majd ha e szöveget net közelben tisztázom, utána is nézek), de a német tudásomat, ha egy-egy szó megértését annak lehet nevezni, végletesen próbára teszi a számnevek sorozata, hát meg sem próbáltam dekódolni... A körséta véget ért, leértünk a talajszintre a bejárathoz, de itt nem balra a kijárat hanem jobbra, egy tiltó táblával ellátott ajtó felé fordult a kísérõnk, sisakot meg szemüveget kaptunk, és bevezetett minket a gyártó csarnokba... Fél kilométerre hosszú a csarnok, ahol a hajó épül...
Óvatosan kattintgattam a géppel, várva a pillanatot amikor felcsattan a tiltó szó de ellenkezõleg, a kísérõnk felhívta a figyelmem hogy a csarnok hosszát fotózzam le, érzékeltetve a távolságot. Mi sem kellett több, ettõl kezdve lelkesen fényképeztem... Ami a kilátófolyosóról hatalmas volt, az most hogy itt álltunk elõtte, alatta, egészen egyszerûen brutális méretû volt! A hajó valahol félúton van hogy rozsdás acéllemezekbõl csillogó villogó turista attrakció legyen belõle, sok helyütt sugárban látni a szikraesõ a hegesztõ munkája, a köszörû vagy gyorsvágó használata nyomán. Jártak a motorok, elképesztõen erõ mély hangjuk volt és a hajó alatti vizet piszkosszürke forgataggá kavarta. Ahogy elfelé jöttünk, a mellette levõ másik hatalmas acélszerkezet, egészen gömbölyû rész, talán egy másik épülõ hajó valami idoma, ezen dolgozott egy hegesztõ, csak a szeme villant ki a sisak alól, az álarc fölül.
Elgondoltam, az õ munkájának milyen a presztizse és mondjuk az enyém. (Fizetésben biztosan többet kap bár az itteni hierarchiának valószínûleg a mélyén van). Szóval annyira nem számít az, hogy milyen órát tartok, emléke sem marad pár nap múlva. Az viszont, amit éppen az imént hegesztett meg ez az ismeretlen, az a varrathernyó a helyén van. Most még vastag rozsda réteg borította, nem valami tetszetõs – de monumentális – acélszerkezetet köt össze, de késõbb majd a rozsda lekerül, a lemezre festékrétegek kerülnek, a hajót pedig vízre bocsájtják.
Ezután évekig, évtizedekig viszi majd az unatkozó pénzes turistákat meg azokat is, akik akik összekuporgattak egy traubenurlaub-ra valót – a festékrétegre lehet rárakodik a kosz, de alatta ott van az a varrat, aminek most láttam az elkészültét. És az kell, arra szükség van, anélkül a hajó nem hajó. Sok-sok évtized múlva kerül csak megint napvilágra az amit ez a munkás éppen a szemem láttára fejezett be, akkor amikor a fejlõdõ világ valamelyik hajóbontójában a ma még nem is létezõ hajót, az életciklusa végén újra szétbontanak, a vasolvasztóba kerülve acéllemezekké alakítanak, hogy majd ennek a munkásnak az utódjának az utódja hasonlóan emezhez, a lemezeket szakavatott nagy gyakorlatról tanúbizonyságot tevõ mozdulatokkal egyesítse majd egy másik hajóvá...
Kifelé jövet a nagy csarnokból szó esett arról, hogy feltehetõen ennek a monstrumnak a vízrebocsátása ezév július harmadikán lesz. Nagy látványosság lehet: a csarnok ajtaja amit erre az alkalomra elhúznak, maga is egy mérnöki csoda, irgalmatlan a mérete – Panama osztályú óriáshajók áthaladását kell biztosítania. Maga az ajtónyitás is látványos lehet, aztán a monstrum kivontatása a szûk csatornán majd fel az Ems folyón egészen a tengerig...
Itt köszöntünk el a kísérõnktõl, aki egy Peugeot 303CC-be szállt és már húzott is el, lehetséges hogy õ is csak miattunk volt itt?
(este) Más program nem volt erre a napra, indultunk vissza Osnabrück-be. Most autópályán, így az út idõben rövidebb volt igaz, kevésbé látványos. Jó késõ lett, majdnem fél nyolc, mire a szállóhoz értünk. Herr Lange-tol hamarabb elköszöntünk, az egyik Osnabrück-höz közeli autóparkolóban kiszállt mondván neki innen gyalog hamarabb és el is köszönt, mert vele majd csak vasárnap délután találkozunk, õ visz a motorkerékpár múzeumba majd utána vissza Dortmund-ba a reptérre...
Megnéztem még a recepción a leveleimet, majd besétáltunk a városba, két pohár sörre, nem volt sietõs és a Maiwoche eseményeit elkerültük, igen sok ott az ember (sok a kapatos nagy hangú ember) és a zene is brutál... Valamikor fél tizenegykor kerültem ágyba, nem sok feladatot javítottam, a „...majd reggel” elhatározásával nyugtattam a lelkiismeretemet...
Osnabrück, este...
