(#1911) 2011- október 10., hétfõ
(álom) Valahol vidéken voltam, voltunk – homályosan emlékszem arra, hogy családdal bár ara már nem, hogy ez pontosan mit is jelentett. Valamiért, leginkább ha jól emlékszem iskola miatt be kellett menjek egy másik településre Igen, iskola volt egészen biztos ráadásul nem olyan mint mist napra nap, ahol én tartok órát hanem olyan mint amikor egyetemre jártam, amikor nekem tartanak órákat.
(Sokan az álmokat a valóság, leginkább a jövõ egyfajta elõképének tartják, én inkább hiszen hogy a múltbéli történések és az erre válaszul felidézett gondolatok jönnek ismét elõ az álomképekben. Este késõn a TV-ben egy Hofi szám ment – Nóra hogy megjött a munkából meg nagyanyjánál való vendégeskedésbõl és majdnem kettõ percig jókedélyû volt, utána mogorváskodott de ezt nézte – szóval egy 1977 szilveszterén felvett Hofi szám ment és emlékszem, azon járt az eszem, hogy akkor hol is voltam.
Az volt a negyedikes évem, akkor még nem tizenegyediknek nevezték csak negyediknek, az érettségis felkészülõ év, a felvételire készülõs év, a következõ év nagyon sok mindent hozott: tavasszal az egyetemi elõkészítõ egy hetes tábort, az érettségit, apámnak volt valami szívproblémája emlékszem nem sokkal azelõtt került ki a kórházból hogy én elmentem a felvételi elõkészítõ táborba). A következõ, az 1978-as évben érettségiztem, akkor jártam elõször a Mûegyetemen felvételizni, ahova a következõ öt évben tanulóként, majd bõ két év kihagyással mint tanársegéd azután olyan hat-hét évig jártam. Au 1978-as évben kellett bevonulnom katonának azaz gyakorlatilag elköltözni otthonról, ahonnan azt megelõzõen a 18 év alatt két hétnél többet soha nem voltam távol...
Szóval este elnézve Hofit és a nézõk ma már fura divatú öltözetét eszembe jutott hogy bár soha semmi sem ugyanaz mint elõzõ egy vagy két évben, azért az 1977 szilvesztere nekem olyasmi volt ami utána már soha sem, ami után azért elég határozottan megváltoztak a dolgok. Lehet, ez jött vissza álmomban is: szóval emlékszem a színes téglalapokra – ez az órarend készítõ programban amit most kell naponta használnom tényleg így van – emlékszem arra, hogy nem sokkal dél után kezdõdik órám, hogy onnan vidékrõl ahol vagyunk kell eljussak egy másik vidéki helyre az órára.
Emlékszem álmomban arra is, hogy a csomagom – inkább hátizsák mint táska de nem fekete mint a mostani – ha nem is nagyon nehéz, de rendesen meg van pakolva. És, ez volt talán a legfurább, emlékszem hogy gyalog kell elmenni elég hosszan, elég messze oda, egy T útkeresztezõdéshez, ahol a sárga busz megáll és ahol fel kell szállnom rá hoyg beérjek az órára (ami valami humán óra a mûszaki képzésben azaz nem fontos, és erre gondolva elmélázok azon hogy fura, van az órarendemben német óra is, pedig soha nem járok be németre és nem is kapok érte büntetést, pedig se órát nem látogatok se leckét nem csinálok se jegyet nem szerzek, furcsállom bár annyira nem is mert szembe jut hogy a megelõzõ szemeszterben is pontosan így volt ez).
Szóval gyalog indulok elég messzire a buszmegállóhoz és tudom, hogy sietnem kell mert ez csak egy helyközi megálló és ha lekésem a buszt, nagyon soká jön a következõ hiszen ez vidéki járat és csak naponta van pár (na ennek meg a Felsõmaráci buszmegálló tábláján látott menetrend a valóságbeli megfelelõje, ott egy teljes nap két vagy három sor, ennyi járat van csupán).
Nincs meleg, az égen felhõk szaladnak, erõs a szél és még örülök is hogy nincs kánikula mert nem fogok leizzadni. Azonban bajban vagyok mert valamiért két-három lépés után nem megy tovább a gyalogolás, mintha fárasztó lenne, valamiért nehezemre esik, meg kell állni pihenni majd újra pár lépés csak és kimondhatatlanul aggódom hogy a buszt el fogom késni.
Hosszú emelkedõn kell felmenni, elõbb mezõk kísérik az utat majd erdõk között fut (ennek a Felsõmaráci bekötõ út a valóságbeli megfelelõje). Nagy nehezen eljutok a keresztezõdésig, megtalálom a buszmegállót is ami nem könnyû mert benõtte a gaz. Itt többféle busz , sokféle járat megáll, és ekkor vág belém a felismerés, hogy nem tudom, mi a célállomás neve, nem tudom mi a város neve ahova igyekezem és ahol az órám hamarosan kezdõdik.
Ez még jobban megijeszt mint korábban az, hogy nem tudok folyamatosan kutyagolni felfelé a kaptatón az országúton és lekésem a buszt: tessék, most itt vagyok a buszmegállóban és nem tudom azt, hogy melyik buszra akarok szállni.
Hopp, itt is a busz de mert nem állok eléggé láthatóan a buszmegállóban, a nem csuklós Volvó busz – Ürömre csuklós Volvó buszok mennek és éjszaka a TV nézés közben többször is volt Volvó autó reklám – szóval a busz továbbmegy. Intek, a vezetõ észrevesz megáll s visszatolat. Nem egyszerû neki a gaz miatt ami benõtte a megállót, de megteszi hogy felvehessen. Eközben én lázasan kutatok az emlékeim között a helységnév után, ahova mennem kell de semmi és megijeszt, de ez finom kifejezés: elrémít, hogy ilyen egyszerû dologra nem emlékszem.
Erre a megálló táblát kezdem el bogarászni, hátha eszembe jut ha látom leírva a helységnevet, de ez sem segít mert a tábla rozsdás és olvashatatlan, közben beáll a busz, nyílik az ajtó és én elgondolom hogy ha rossz buszra szállok még azt sem fogom tudni merre vagyok és hogyan onnan tovább, hát elengedem a buszt azzal a félelemmel hogy talán a jó buszt engedem el és kétségbeesésemben elgondolom hogy visszamegyek ahonnan indultam hiszen ott a kocsim – csak spórolásból nem azzal jöttem – és azzal még beérek és ha kocsival megyek biztosan tudni fogom az utat, hiszem tegnap is voltam órán.
Elijeszt ugyanakkor hogy meg kell tegyen visszafelé azt a gyalogos utat amit idefelé is olyan nehezen tettem meg. Szerencsére azt már nem tudom, hogy ez mekkora nehézség volt – mert itt, ezen a ponton és ebben az álombéli pillanatban megszólalt a telefonon beállított ébresztõ...