(#2189) 2012. június 19., kedd
Van úgy, hogy a legfontosabb dolgok a legmegfoghatatlanabbak, leginkább körülírhatatlanok... Azt hisszük tudjuk, mirõl beszélünk aztán hogy változnak a dolgok, oda a bizonyosság...
Ilyen fontos dolog az, hogy kik vagyunk, ki a másik, a többi ember aki köröttünk van és többé-kevésbé szerepet játszik az életünkben. Látszólag ez is biztos dolog, hiszen történések, tapasztalatok alapján szilárd (vagy annak tûnõ) képünk van úgy másokról, mint saját magunkról...
Ritkán vagy soha nem tesszük fel a kérdést, miszerint az emberi személyiséget, az egyéniséget mi is alkotja... Jó, amíg ez a kérdés csak merengés. A baj sokféle lehet, de az egyik legnagyobb az, amikor ténylegesen kérdésessé válik: miért vagyunk azok akik és tulajdonképpen kik is vagyunk?
A legtöbben bízunk magunkban, személyiségünk állandóságában. Legalább is a legfontosabb jegyeinek az állandóságában. Amikor pedig ezzel ellentétes történésekkel szembesülünk, nem csak az az ijesztõ, hogy látni kell, miként foszlik semmivé valami, valaki akirõl elég stabil képünk volt, de legalább ennyire, ha nem még ennél is rémesebb azt elgondolni, hogy ami mással megtörténhet, az bizony velünk is...
Rémes belegondolni abba, hogy mi lesz ha a saját értelmünk fénye apad aprócska gyertyalánggá – és még ennél is ijesztõbb ha lehet a tudat, hogy ebben már akkor semmi tudatos nem lesz... Azt elgondolni, hogy a tudattalan mélyfekete sötétjében eltûnhet minden, elveszhet egészen egyszerûen elenyészhet minden ami most legalábbis saját véleményünk és meggyõzõdésünk szerint saját személyiségünket alkotja, legyen az jó vagy rossz, büszkeségre okot adó vagy kevésbé felvállalható. Akár miként is, de legalább van... Most... Még...
Ki tudja meddig...
