1974 valamelyik kora tavaszi napján jártam életemben először itt, a Fáy-ban. Akkor még általános iskola nyolcadik osztályába jártam, annak elvégzése után az iskolaválasztás és a továbbtanulás állt előttem – és szüleim előtt, hiszen ebben a korban a választás nem feltétlenül egyéni választás. A Fáy autószerelőket és – akkor így hívták – autóvillamossági műszerészeket képzett, ennek a hetvenes évek közepén igen nagy volt a keletje. Az iskolába ezért akkoriban nagyon nagy volt a túljelentkezés ami azt is jelentette, hogy az iskola komoly szelekciót végezhetett a hozzá jelentkező tanulók között. Az első alkalom, amikor itt jártam, így aztán a felvételi vizsga volt. Szemben a mostani gyakorlatunkkal, amikor még a szóhasználat is határozottan enyhébb – felvételi beszélgetést mondunk –, akkoriban ez valóban vizsga volt: már egészen pontosan a részletekre nem emlékszem, csak mozzanatok maradtak meg. Ilyen például az, hogy a felvételi vizsga hosszú volt: délután kettőre kellett jönnünk és este hatig eltartott. Ilyen az is, hogy a vizsgán rajzolnunk is kellett, szerkeszteni körzővel és vonalzóval elemi testek csonkításából adódó alakzatokat három nézetben. Az iskola (már akkor is!) nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlati képzésre: a felvételi vizsgán is szerepelt ez, ha jól emlékszem egy olajszivattyút kellett nekünk akkor szétszedni majd összerakni.
1974 szeptemberében kezdtem meg itt a tanulmányaimat, az E osztályba kerültem. Bolla Éva volt az osztályfőnököm, ő tanított nekünk matematikát és fizikát illetve későbbi tanévekben villamosságtannal kapcsolatos tantárgyakat, például elektrotechnikát. Nagyon szerettük őt, remek osztályfőnök és remek ember volt! Egyik általa tanított tárgy sem volt könnyű, de Éve néni szakmai tudását, pedagógusi nagyságát dicséri, hogy mindanyiunknak megtanította és akivel csak lehetett, meg is szerettette a tantárgyait. Osztályfőnökként gondunkat viselte, nem csak a tanórán érdekelte a tanuló de állandó figyelmét érezhettük nap mint nap.
Az iskolában akkor kabinet rendszer volt, emlékszem, ez nekem roppant furcsa és elég sokáig szokatlan is volt. Egy falusi általános iskolába jártam annak előtte, ott az osztálynak állandó volt ott a tanterme és attól, ahol laktam, sem volt messze, alig tíz perc gyalog. A Fáy ezzel szemben nekem, mint bejárónak majd egy óra utazás volt nekem naponta oda és egy másik vissza! Akkoriban is koraiak voltak a napi kezdések a Fáy-ban, a tanév nagy részében így aztán sötétben jöttem és gyakorta már sötétben is kellett menni. És az a kabinet rendszer... Minden tantárgynak volt egy egy (több) terme, az osztályok vándoroltak szünetről szünetre a tantermekbe. Amekkora mozgás a szünetben volt! Ősztől tavaszig ráadásul komplikálta a dolgot a kabát – na erre volt a ruhatár! A mostani négyes tanterem a földszinten, az volt a ruhatár, a nap kezdetekor ott kellett a kabátokat hagyni és a nap végeztével az utolsó órát tartó tanár oda vezette le az osztályt akivel éppen órája volt. Azt nem mondanám hogy jó volt igaz, azt sem hogy rossz: ez volt, mást nem ismertünk, ez volt akkor a Fáy-ban...
Akkoriban a hét hat napján volt munka és iskola is, a heti hat munkanapból a mi osztályunk kettőt volt műhelyben. A maival szemben a képzés elméleti és gyakorlati volt, hasonló közismereti tárgyakat tanultunk mint a gimnazisták, de nem egészen azt: a tankönyvek is mások voltak (volt külön gimnáziumi és szakközépiskolai történelem, magyar, stb. könyv), illetve a szakközépiskolában nem voltak egyes közismereti tárgyak (ének, szabadkézi rajz például). Voltak viszont szakmai tárgyak és megint csak a maival ellentétben nem orientálás, alapozás jelleggel, hanem komolyan: a szakmai tárgyak szakmai tananyagot, tudást tanítottak meg. 14, 15 évesen tanultunk a például fémforgácsolásról, a vas különböző kristályszerkezeteiről illetve nem sokkal később meg például a dinamó vagy generátor felépítéséről, működéséről. Egy évfolyamom öt osztály volt akkoriban, én, ahogy említettem, az E osztályba jártam amely véletlenül vagy szántszándékkal kapta ezt a betűjelet, de ez volt E, mint az elektromos osztály. A heti kettő gyakorlati napot előbb – elsőbe, akkoriban nem kilencediknek hívták a középiskola első évét – fémipari alapképzéssel töltöttük; a mostani nyelvlabor helyén volt az egyik, a mellette levő, újabban megint erre a célra használatos műhely a másik ilyen képzőhely. Akkoriban az iskolának volt még azt hiszem tucatnyi esztergagépe – igaz. Csak egyetemes esztergák, de akkor is esztergák –, ez meg a másik mai fémipari alapképző műhelyben volt. Később, másodikban vagy harmadikban talán, voltunk az alagsorban a villamossági műhelyekben (ezek funkciója ma is az), az udvari csarnokban ami már akkor is megvolt, ma is megvan illetve volt olyan év, talán a harmadik, amikor a heti két napot üzemben töltöttük. Akkoriban még nem volt – alig volt! - magánvállalkozás, a szocialistának mondott nagyüzemek foglalkoztattak szinte mindenkit. Az osztályból kettesével, hármasával, nagyobb helyre nagyobb csoporttal voltunk kihelyezve. Voltam egy ideig Óbudán, a Zay utcában egy Volán telepen illetve hosszabb ideig a Mogyoródi úti Volán telepen: itt majdnem a fél osztály volt együtt. Emlékszem, gyakorta voltunk délutánosak – lehet, hogy nem mindvégig, de főleg ezek a délutáni műszakok maradtak meg az emlékeimben. Villamos fődarabokat újítottak fel például, ha jól emlékszem Zil meg IFA indítómotorokat. A munka meglehetősen egyszerű volt,a műszak elején összeszedtük az alkatrészeket, öt vagy talán hat indítómotorra valót, aztán összeraktuk, lepróbáltuk és ennyi... Nem feltétlenül szakmunka ez és egyáltalán nem töltötte ki a munkaidőnket – de hát akkoriban ilyen volt a szocialista nagyipar...
Az érettségi akkor is fontos, komoly és nem könnyű esemény volt, habár azért olyan komoly megpróbáltatásként nem emlékszem vissza rá. Így végiggondolva érdekes, hogy ez a nem is nagy időbeli távolság, ami azóta eltelt, mennyi minden változással járt. Akkoriban, mivel a tananyag is más volt, az érettségi is más volt tartalmában, nehézségében a gimnazistáknak és nekünk szakközepeseknek. Az egyetemek azonban akkor az érettségit nem fogadták el felvételinek – nem is nagyon tehették, hiszen nagyon nagyon voltak a helyi sajátosságok miatt a valós eltérések –, viszont hogy ugyanabból a tárgyból ne kelljen a fiatalnak közel ugyanakkor kétszer vizsgáznia, az egyetemek úgynevezett közös írásbelit tartottak: emlékszem, a matematika és a fizika írásbelit a Műegyetem Ch épülete nagyelőadójában írtuk meg. Az írásbeli dolgozatot indigóval kellett írni, az első példányt az egyetem megtartotta és felvételi vizsga dolgozatként javította ki, a másodpéldányt pedig visszaküldte a középiskolának ahol is érettségi dolgozatként javították ki. Akkoriban ahogyan a képzésben is párhuzamos olt a közismeret és a szakmai tartalom elsajátíttatása, a vizsgán is megvolt ez a kettősség: az érettségivel egyazon vizsgaidőszakban letettük a szakmunkásvizsgát is. Mi, azaz az E osztály autóvillamossági műszerész szakmát kaptunk. 1978-ban, az érettségivel ért véget ez a négy év, az első négy év, amit a Fáy-ban töltöttem...
A Fáy-jal való következő találkozásom dátuma ha jól emlékszem 1989 volt.. 1988-ban, a tízéves érettségi találkozón említette Éva néni, hogy keres az iskola óraadót a számítástechnika tantárgy tanítására. Akkoriban csak a legelső évesek, akkor még elsősöknek hívták azt, ami ma a kilencedik, szóval csak a kicsik tanulták ezt a tárgyat, heti egy órában. Nem pontosan tudom, miként tanították előtte ezt a tárgyat de nagy előzménye nem nagyon lehetett, hiszen Magyarországon elég kevés volt akkoriban az igazi számítógép és a kisgépek is drágának számítottak. Az iskolák egy HT-1080Z típusjelű masinát kaptak, ilyen volt a Fáy-nak is, ezeken kezdtem számítástechnikát tanítani ha jól emlékszem 1989 szeptemberében. Akkor indult a technikusképzés, nekik is szerepelt a tantárgyaik között egy alkalmazott számítástechnika című tárgy. A földszinti folyosó legeslegvégében, ahol most is van, ott volt már akkor is a számítástechnika terem. Amikor még tanulóként jártam ide, az a terem KISz klubbként funkcionált. (Nem is olyan régen, a könyvtárban telepítettem valamit valami gépre és amíg a gép dolgozott, unalmamban egy 1924-es értesítőt böngészgettem. A régi anyagokban azt gondolom, mindig a leghétköznapibb apróságok lesznek idővel érdekesek... Ebben az írásban is volt mindenféle, többek között hogy az iskola új épülete – ez a mai, a mienk – még csak félig kész: a tornaterem és a mellette levő zeneterem áll még csak. A zeneterem – felteszem, ez a mai egyes számtech...) Szóval ez a terem volt az első munkahelyem a Fáy-ban. Akkor még a falra szerelt konzolokon az ablakok közötti térrészben nagy de fekete-fehér TV készülékek voltak a „számítógépek” kijelzői. A terem leghosszabb, ablaktalan faláb volt a tábla, ezzel szemeben a padok, a diákok az óra első, elméleti részét itt ülték végig, az óra második részén telepedtek a „számítógépek” elé ketteségel, hármasával. Emlékszem, a szünetekben akkor a diákok nem neteztek, mert hogy annak akkor még híre hamva nem volt, hanem a TV adását nézték, Gumimacik, Csipetcsapat meg ilyenek...
Akkoriban az egyetemen voltam tanársegéd, azon a tanszéken ahol megelőzően – a Fáy-beli végzésem után – tanultam is. Minden munkahelyen van valamiféle munkamegosztás, ki inkább ezzel foglalkozik, ki inkább azzal. Számítógép akkoriban az egyetemen sem volt sok, de azért ott már akadt. A pár Commodere mellett megjelentek a személyi számítógépek, nem volt sok mivel meglehetősen drága berendezések voltak. Úgy adódott – természetesen érdeklődés alapján! - hogy ami számítógéppel lehetett kapcsolatos, az az én dolgom lett... Szerettem ezt nagyon! A Fáy-ban akkoriban, a kilencvenes évek elején még csak óraadóként dolgoztam. Ahogyan az egyetemi munkahelyemen a számítógépes dolgokat csinálhattam, a Fáy-ban is a számítástechnika tanítását kaptam meg. A kicsiknek a heti kettő órát Éva néni – ő csinálta nagyon régóta az órarendet – úgy állította be, hogy páros órák voltak, két hetente találkoztam minden csoporttal – mert hogy a kezdet kezdete óta ezt a tárgyat csoport-bontva tanítottuk. A legelején a tárgy minden volt, csak érdekes nem: a HT 1080Z gépeken egy már akkor is elavult BASIC interpreter volt. A tananyag a BASIC tanítása volt, inkább csak tudatformáló hatással semmint gyakorlati értékkel. Egy vagy talán kettő évig tanítottam ezekkel a gépekkel – azt követően a Fáy-ban is megjelentek a PC-k... Amikor mát több volt pár darabnál, akkor átalakítottuk a tanteremet is a mai formára, amikor is a diák szemben ül a tanárral egy U betűt formázó asztalsor mentén. Nagyon hamar csinálunk hálózatot, de ez nagyon helyi volt: az egyetlen egy számítástechnika gépeit kötötte össze. Pár év múlva az egyetemen létszám-leépítettek, akkor kerültem a Fáy-ba már mint főállásos tanár. Azóta van lehetőségen a számítástechnikát tanítani itt... Utóbb már informatikának hívjuk, már nem csak egy tantermünk van ilyen, több éve már van a Sulinet keretében Internet elérésünk, minden diák tanul közismereti informatikát is minden évben és sok szakmai jellegű, informatikát is tartalmazó tárgy is van. Pár éve pedig a kétszintű érettségi bevezetésével a követelményt már nem a tanár lelkesedése hanem a kimeneti szabályozás, azaz az érettségi vizsga szabja meg. De ez már a közelmúlt sőt a jelen...
Sokszor választunk életünkben, igazából akármi apró tettünk lehet sorsdöntő választás, habár ez gyakran csak utóbb derül ki... Kétszer választottam a Fáy-t és utóbb egészen biztos vagyok benne, mindkét alkalommal, ha nagyon eltérő tartalommal is de a legjobb választás volt!
(A Fay MszKI 100. születésnapjára készülő évkönyvbe írott cikk)
