(#1070) 2009. szeptember 11., péntek
Pénteken volt a temetés, 11-kor. Reggel még bementem a suliba mert volt egy nulladik órám, ennek az elpasszolását nem tartottam sem szükségesnek, sem értelmesnek, meg a tankönyvpénzzel, biztosítással is el kellett számolni és ezt sem lehet a következõ héten... Jó rohanás is volt egész reggel, de fél kilenckor eljöttem, ennyi volt aznapra a suli.
Orsi és Tamás valamivel kilenc elõtt értek Pöttyösbe. Tányával jöttek, azzal jöttek tovább Etelére is. Mi meg Mirával... Elõbb a virágoshoz mentünk, ez nem messze van Etelétõl, egy nagy panelház földszintjén. Jó sok mindnet vettünk, virág, koszorú... A virágárus nõ egy idétlen liba volt, nagyon zavart hogy olyan sokat beszélt, pedig tudhatta, nem móka-bókára megyünk, ha Era nincs ott nagyon helyretettem volna, de hát ez a nap nem arról szólt, hogy én mit gondolok például errõl az idétlen liba virágárusról.
Etelén kis készülõdés, azután indulás a templomba. A temetés a templom alagsorában, nem is tudom hogy helyes mondani, egy urnatemetõben volt. Nekem szokatlan, eddig minden temetés ahol voltam, szabadtéren volt, hagyományos temetõben. Persze, ilyenkor sok mindent végiggondol az ember és ha eleget volt szerencséje élni, elég sok temetés juthat eszébe. Nagyanyám temetése Jászapátin, nagyapámé Hajdúdorogon, akkor és ott nagyon hideg volt. Aztán a másik nagyapámé, az is Jászapátin, az nyáron volt, aztán nagyanyámé megint Hajdúdorogon. Éva temetése, az itt Pesten volt... És anyám temetése Ürömön, február elején... A temetõ kert, szabd éggel, fákkal... De ez nem, ez a templom alagsora, sok-sok urnának hely. A legtöbb még csak íratlan márványlappal lezárva, még kevés az, amelyen név és két évszám szerepel... És most eggyel ismét több... Sokan jöttek el a temetésre, nem is ismertem mindenkit. Azért az elgondolkodtató, hogy egyszer, élte után egyszer ahogyan annak idején anyám is, most apósom is összehozta azokat akik életében fontosak voltak neki, akiknek õ fontos volt... Ez volt 2005 február elején és ez volt most is. A szertartást egy nagyon fiatal pap vezette, nem volt túl hosszú. Római katolikus szertartás, bár azt hiszem ebben felekezetek között olyan sok különbség nincs...
A temetés után Etele út... Anyósom lakása nem nagyon nagy, most sokan voltunk, jól tele is volt. Sokáig voltunk ott és sokan is voltak ott, bár például apámék viszonylag hamar elmentek, Pötyiék is. Igaz, nekik még utazni is kell hazáig nem is keveset... Laci egy darabig volt csak, aztán valamiért el kellett mennie és jóval késõbb a gyerekekért jött vissza. (Nem volt nekem világos melyikért és miért, Andris például nem is vele lakik, Ádám pedig pénteken Dunakeszin akart aludni apjánál, csak két nappal késõbb tudtam meg hogy végül is Diósdra vitték, nem igazán tudom miért, de hát ez legyen az õ problémájuk...) Ott volt az összes unoka, sõt – azt hiszem ilyen soha nem volt még és nem is lesz – Ágnes és Szilvia is. Ez elég érdekes volt, lehet hogy Lacit is ez feszélyezte mert sokat nem beszélt – igaz, õs soha nem beszél sem sokat sem nagyon érthetõen sem, szóval õ nem volt nagyon más most sem mint máskor. (Sokszor persze nem találkozom vele mostanában, ez is igaz...) Búcsúzáskor, amikor menni készültek mindketten, na akkor talán ha három szót szóltak egymáshoz, semmi több, sõt nagyon kerülték is egymást. Szilvia nagyon csendes, nem nagyon elegyedett beszédbe senkivel, nem úgy Ágnes. Érdekes látni ahogyan egymással viselkednek az emberek, ahogyan szívélyesebbnek mutatkoznak olykor mint amennyire azt át is érzik, mert hogy így illik. Ez renden is van, ilyen a világ. És nem egyszerû kezelni, ezért jobb talán a gyerekeknek, mert azt mutathatják amit gondolnak, tõlük nem vár mást a környezet. Általában nem... Ádám olyan mint egy ördögfióka, mozgékony és hangos, Enikõ nagyon csendes, mintha minden feszélyezné, Andris meg mindig mindenben megmondja a tuti frankót, amolyan magabiztos (beképzelt?) nagykamasz. Miután mindenki elment, még pár szót beszélgettünk, akkor jegyezte meg anyósom, hogy apósom mennyire örült volna annak, hogy mindenki együtt volt itt... Szegény, azt hiszem most igen nagyon rászakadt az egyedüllét, bár apósom kórházi kezelése, az utolsó pár hónap alatt is egyedül volt de most egészen más – ezt nagyon látni lehetett rajta. Apám is így volt 2005 márciusában, áprilisában, egészen annyira hogy le is betegedett. Azt hiszem, erre majd igen nagyon kell figyelni...
